Kevés a magyar szerző – éri a megalapozatlan vád nemegyszer a színházi szcénát, persze, többnyire arról az oldalról, ahol a magyar drámaíró (így, együtt) kritériumainak viszonylag kevesen felelnek meg. Aki pedig mégis, azzal előfordulhat, hogy egy-egy színművét, „jobb a békesség” alapon kénytelen letiltani a főpolgármester. Nem kell komoly kutatásokat végezni, sőt még csak aktív színházba járónak sem kell lenni ahhoz, hogy észrevegyük, mekkorára nőtt a hazai szerzők renoméja mostanság a színházakban. Persze ez nem jelenti azt, hogy értelme volna az efféle kategorizálásnak, hogy érdemes volna egymás alá vagy fölé pozícionálni Brechtet, Gogolt, Bergmant, Kaffka Margitot vagy Hunyady Sándort, viszont azt is látni kell, hogy az efféle, meggondolatlan vádak sokszor csupán a nézőpontok védelmében, valós alapok nélkül repkednek a politikai hovatartozástól sajnos egyre kevésbé független műkedvelő polémiákban.

Nézzük csak! A Nemzeti Színház most ősszel például előveszi Vörösmarty Mihály gyönyörűen zavaros, komikus, tragikus kötelező remekművét, a Csongor és Tündét (Csongor szerepében egy meglepő választás: Kulka János), melyhez a rendező, Valló Péter a szokásos romantikán túl az ősmagyar hagyományokból és az író által is megjelölt „pogány kunok” kultúrájából merített ihletet. A Karinthy Színház Hunyady Sándor Lovagias ügyével csalja színpadra Bajor Imrét és Árpa Attilát – enyhén szólva merész, de mégsem sokat kockáztató vállalkozás –, a József Attila Színház pedig egy másik Hunyady-darabbal, a Feketeszárú cseresznyével járja körül ugyanazt a Trianon-problematikát (persze a kérdésfelvetés sokkal kevésbé „magyar”), amit A hatodik koporsóval és Csurka Istvánnal végül, kis nyomásra, nem engedett színpadra az Új Színház. A Kecskeméti Katona József Színház igazi világpremierként Kaffka Margit 1917-es, önéletrajzi ihletésű regényét, a Hangyabolyt alkalmazza színpadra, az Orlai Produkciós Iroda pedig Závada Pál művéből, a szlovákok lakta magyar faluban játszódó Jadviga párnájából készített adaptációt. Miskolcon Móricz és az Úri muri hódít, a Thália Színháznak Garaczi László írt darabot az EMKE kávéházról, ahol a tulajdonos, Wassermann Móric (Cserhalmi György alakítja) prímásversenyt hirdet, mert az előző „cigánykirályt” egy londoni étterem szerződtette, és szintén a Thália egy igencsak rizikós kísérletet tesz arra, hogy Csányi Sándor segítségével színpadon élessze újjá az örök „tanút”, Pelikán Józsefet.

Ebben a rövid terjedelemben természetesen lehetetlenség végigvenni a hazai színházak teljes őszi kínálatát, de egy-két ígéretes bemutatót még akkor sem hagyhatunk szó nélkül, ha ez a cikk történetesen alapvetően arról szól, mennyire megbecsülik honi szerzőiket a magyar színházak. Szóval, a Katonában Gothár Péter a 19. század végi román irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának, Ion Luca Caragialénak a Farsang című 1885-ös művét aktualizálja ránk, a Nemzeti Színház pedig egy kortárs amerikai szerző, Tony Kushner két egybefűzött művével feszegeti a színjátszás határait. Az Angyalok Amerikában ugyanis két teljes estés színdarab, melyet a világon első alkalommal egy előadásba összevonva játszhatunk el a szerző engedélyével, Szálinger Balázs költő új fordításában. Az első, Közeleg az ezredforduló című részt, mely 1993-ban elnyerte a legjobb drámának járó Pulitzer-díjat, korábban, a Vígszínház átalakítása idején már láthatta a közönség – akkor és ott Rudolf Péter rendezésében. A Pécsi Nemzeti Színházban a filmen elhíresült Picasso kalandjai elevenednek meg, a budapesti Katona József Színház először szól „gyerekekhez” Parti Nagy Lajos Pinokkio-átiratával, a Kecskeméti Katona pedig egy zenés passiójátékkal, az Újvilág Passióval vonja magára, és a darab különös helyszínére, a Kecskeméti Arborétumra a szakma és a közönség figyelmét.

S ha már azzal kezdtük, még ha kimondatlanul is, hogy „náci” témájú színműveknek nemigen van helyük magyar színpadokon, akkor egy cikken belül cáfoljunk is rá erre, hangsúlyozván, nem az számít, mit mondunk, hanem az, hogy hogyan mondjuk. Thomas Bernard Heldenplatz, azaz Hősök tere című 1988-as darabja (a Kamra mutatja be), melyet a szerző az Anschluss ötvenedik évfordulójára írt, már címében is provokálja a közönséget – premierje hatalmas vihart kavart Ausztriában. Hitler ezen a bizonyos téren tartotta beszédét a német bevonulás alkalmából, és a mai napig viták tárgyát képezi, valójában és számszerűen hány osztrák is ünnepelte a náci hatalomátvételt a Heldenplatzon. Mint műveiben általában, honfitársaitól Bernhard ezúttal is kíméletlen önvizsgálatot követel. 1945 után Ausztria évtizedeken át, hivatalosan is Hitler első áldozataként értelmezte saját, a háborúban betöltött szerepét. Bernhard, darabjában a kérdést ennél árnyaltabban láttatja, amikor hősei a nácik iránti szimpátiával és antiszemitizmussal vádolják az osztrákokat. Lehet-e egy nép bűnös, kollaboráns vagy áldozat? A Heldenplatz egy család történetén keresztül elemzi a társadalomnak a fasizmushoz és antiszemitizmushoz való múltbéli és jelenlegi viszonyát. Vajon értjük-e, miről beszél?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!