Nem volt túl jó az elmúlt évad. Sok volt a közepes vagy az alatti teljesítmény, a bulvárprodukció, ami persze a pénztelenségből, a botrányokkal teli bizonytalan színházi helyzetből fakad. Ilyen körülmények között nehéz az alkotómunkára koncentrálni.
Így növekszik a biztonsági játék aránya, az olyan könnyed darabok bemutatása, amikből nagy baj nem lehet, szinte garantáltan jön rájuk a közönség, és a színész is megoldhatja a feladatát klisékből. Az is egyre több helyen szempont, hogy a bemutatandó darab legyen minél olcsóbban kiállítható, kis jelmez- és díszletigényű, kevés szereplős. Ez viszont tovább növeli az amúgy is jelentős színész-munkanélküliséget, ami pedig segít lejjebb srófolni a gázsikat.
Öröm a színvonalas kivétel, amiből azért akadt még szép számmal az elmúlt szezonban. Rögtön az évad elején például, Máté Gábor rendezésében A mi osztályunk, amely a múlttal való szembenézés képtelenségéről, az elhatalmasodó gyilkos ösztönökről regél. A színészek fiatalkoruktól aggkorukig vagy halálukig játsszák el egy osztály tagjainak történetét. Miközben persze mindenkin jól keresztül gyalogol a történelem, és láthatjuk, hogy a valaha békés diákokból hogyan kerülnek ki gyilkos pribékek, vagy éppen embermentők, és mi válik belőlük mára, hogy manipulálják őket a különböző hatalmak, ha megélik. A végére, aki megmarad, szomorú, keserű belenyugvóvá válik. Tulajdonképpen Zsámbéki Gábor mívesen kidolgozott, a legapróbb részletekre is figyelő, remek összmunkán, ugyanakkor kiváló színészi teljesítményeken alapuló Kispolgárok rendezése a Katona József Színházban is arról mesél, hogy totálisan eltespedünk, reménytelenül belesüppedünk a mindennapi lét mocsarába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy feltűnően sok produkció foglalkozik a hatalom kérdésével. Ilyen például Bagossy László rendezésében, az Örkény Színházban, az egyéni módon bemutatott A vihar, amelyben ádáz és esztelen a hatalmi harc, olyan kiismerhetetlenül nagy a káosz, és annyi az elszabadult indulat, hogy legfeljebb csak mesebeli módon lehet helyre tenni a dolgokat (képünkön részlet az előadásból).
Pintér Béla vitriolos, elkeseredetten elementáris humorú Kaiser Tv, Ungarn című remek „tébolyában”, a Szkéné Színházban, mesebeli módon sem lehet nyugalom. Pintér tulajdonképpen Petőfi korába helyezi a mát. Így ott akkor már tévé is van, amit a forradalom bukása után lenyúlnak a Habsburgok. Ideológiai szempontból is átvariálják valamennyi műsort, és persze a maguk embereit mutogatják a képernyőn. Elsőrangúan játszott, blődebbnél blődebb szituációk sorjáznak, szinte a szék alá röhögjük magunkat, eszelős jól szórakozunk, de közben keserű a szánk íze.
Alföldi Róbert ebben a szezonban a Nemzetiben színre vitt mindkét produkciója az eltorzult hatalom görbe tükre. A Hamlet brutálisan eldurvult világot mutat, amelyben a tömeghalál után az új hatalom képviselőjének, Claudiusnak legfőbb érve maga mellett egy hosszú, fülrepesztően kibírhatatlan sortűz, és mondanom sem kell, hogy ezúttal nem díszsortűzről van szó. A Hazafit nekünk! pedig Redl ezredes históriáját taglalja, aki átlagon felüli intelligenciája és homoszexualitása miatt lóg ki a sorból, így útja csaknem törvényszerűen vezet az öngyilkosságig. Metaforikus a helyszín, nézőkként a nagyszínpad alatt ülünk – ez is érzékelteti milyen mélyre jutottunk –, de a színpad emelkedése vagy süllyedése is jelzi, hogy a szereplők éppen hol tartanak a karrierben, a magánéletben. Bagó Bertalan Don Carlos-előadása – még az előző vezetésű Új Színházban – pedig végképp azt tudatosítja bennünk, mekkora torzulásokkal járhat a hatalom, nemcsak a hatalmat gyakorlókra nézve, hanem azok is maradandó sérüléseket, elváltozásokat szenvedhetnek, akik túlzottan tűrnek, behódolnak.
Kitűnő, bizonyos mozzanataiban revelációszámba menő, új magyar darab is született, a Bányavirág, a fiatal erdélyi író, Székely Csaba tollából. A marosvásárhelyi teátrum fergeteges előadásban adja, Sebestyén Aba rendezésében. Látható lesz az éppen most zajló Pécsi Országos Színházi Találkozón is. Nálunk, Csizmadia Tibor elképzelései szerint, már bemutatták a Pinceszínházban, és jövőre premiert tartanak belőle a Nemzetiben is. Dermesztő erővel, elképesztő akasztófahumorral szól arról, hogyan nem jutunk előre, sőt hátrafelé araszolunk, miközben elemésztjük önmagunkat, és másokat is. Kísértetiesen hasonlóról beszél egy másik új magyar darab, a Szabadkai Népszínház kiváló dramaturgja, Brestyánszky Boros Rozália Csörte című alkotása, amit a Békéscsabai Jókai Színház tűzött műsorára, Fekete Péter rendezésében. Ez egy tévében közvetített, nagyszabásúnak álcázott, pitiáner karaokeversenyen keresztül vizsgálja, hogy pénzért, hírnévért mibe lehet belehajszolni az embereket, hogyan lehet megalázni és akár mindenükből kiforgatni őket. Az utóbbi két produkció a kisember szemszögéből veszi górcső alá, hogy mi történik odafent.
A pénzért, a lehetőségért, a fennmaradásért való harc közben a színházak belekezdtek az önfelszámolás folyamatába. Alig van egymás iránti szolidaritás, ami mindenki esélyeit csökkenti. A mögöttünk lévő szezon, leginkább a politika durva beavatkozásai miatt a szakma életébe, sok tekintetben lúdbőröztető volt. És semmi garancia nincs rá, hogy a következő szívderítőbb lesz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
