Az automatikus vécékefét és a krumplikat egyforma nagyságúra vágó gépet feltaláló Carl Åkerblom többi találmányát visszautasította a Királyi Szabadalmi Hivatal, de soha nem adta fel. A kis Ingmar ezért szent őrültként tekintett nagybátyjára, és az ő alakján keresztül vizsgálta a művészi megszállottság határait, valamint a fizikai „süllyedés” és a vele egyidejű lelki emelkedés összefüggéseit Dúl-fúl és elnémul című színdarabjában.
Azonban a Personával ellentétben a cselekmény nélküli dráma helyenként vértelen és egyenetlen, a humoros epizódok és lélekmonológok nem állnak össze. A bolondokházában játszódó első részben Gálffi László mintha egyedül lenne a színen, a többi szereplő pusztán folyamatosan cikázó gondolatainak kivetülése. Bejönnek, kimennek, de ezek közül egyiknek sincs túlzott jelentősége. Ez alól talán Gyabronka József őrülten zseniális professzora a kivétel, akinek tudata saját tudománya és komolysága, vagyis eddigi élete ellen lázad. Bravúros alakítása mégis elszigetelt marad.
A második felvonásban a nagybácsi személyében lapuló és néha előtérbe kerülő Gálffi tovább fokozza a szenvedélyes, önpusztító művészetrajongást, életét és vérét áldozza egy kudarcra ítélt találmányért, az élő moziért. A vászon mögül élőben szinkronizált mozi az előadás legkidolgozottabb pontja, ami a technika ördöge miatt filmes jegyeket megőrző élő színházzá alakul. Gigor Attila Bergman és Carl bácsi Gálffi mégiscsak csodálatos dolgot talált fel: a film a színházban műfaját. A hóként aláhulló csillámdarabok, a papírhold és a csillagok előtt testet öltő filmrészlet Schubert IX. szimfóniájának keletkezését és a művész halálát mutatja be. A művész utolsó múzsáját Carl bácsi szerelme, Pauline Thibault (Szandtner Anna) formálja meg, aki a két felvonás alatt mindössze ekkor jut valódi feladathoz.
A művészet egy pillanatra színekkel és illattal tölti meg az ürességet, de az üresség erősebb, és a szent láng elhamvad.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
