Egyetemen haszontalan tanítani a hozsannázást. - Olvasható könyveket kell írni, a magas irodalom ne legyen zárvány! - Tasnádi István sokrétű író, véleménye is markáns.
– Színházkritikus-képzést indítana a Nemzeti Színház direktora a Károli egyetemen, ahol ön is tanít, mivel szerinte „a színházi szakemberképzést átlengi a káosz”. Tervezi, hogy közreműködik ebben?
– Hát ez lenne csak igazi káosz… Állami kritikusképzés a református Károlin? El sem tudom képzelni, hogy a német-francia szellemiségű, szemiotikai iskolázottságú, szakmailag rangos tanszéki oktatók kívülről diktált ízlés szerint tanítsanak. A tanszék saját kidolgozott programmal rendelkezik – az egyetemi autonómiáról nem is beszélve. Bár állítólag tanárokat delegálnak erre a képzésre… Nem ideológiai, hanem szakmai alapon kell kritikát írni – és jól. Ha az a cél, hogy olyan kritikusokat neveljenek ki, akik a rosszról, a giccsről is hozsannát írnak, ahhoz nem kell egyetemi képzés.
– Akkor nyilván a kőszínházi struktúra „megvédésével” sem szimpatizál.
– Nagyon sokat tanultam az alternatív színházi világtól, amit mostanában függetlennek neveznek, onnan jövök, a „szélekről”, ahogy Vidnyánszky Attila is, aki a beregszászi társulatot vezette. Méltatlan lenne ebből az új pozíciójából átírni a történetet! Egy nemzeti vagy városi színháznak teljesen más a funkciója, mint a mobilis, baráti szövetségeken alapuló, kísérletezgető, komoly kockázatot vállaló társulatoknak. Ezek jelentik a kőszínházak szellemi utánpótlását, hiszen gyakran az általuk kikísérletezett formai megoldásokat emelik be később. Elvágni az utánpótlást a legnagyobb szűklátókörűség lenne.
– Szabadkán, úgy hallom, más a helyzet, a népszínházban éppen a Kupidó bemutatójára készülnek, aminek nemcsak írója, de rendezője is egyben. Mi az előadás tétje?
– Már több darabomat bemutatták itt, mikor tavalyelőtt fölkértek a Tapasztalt asszony rendezésére, amit egy régi leánynevelési kézikönyv, a „Boldog vagy-é asszony?” és a környéken élő idős asszonyokkal való beszélgetések alapján írtam. Meglehetősen provokatív előadás, a mai és régi nőképek közti feszültség felmutatásával, izgultam is a fogadtatásán, nem érzik-e majd sértőnek ezt a fajta szembesítést. De a helyi közösség nagyon nyitottan fogadta, sikeres előadás lett, ma is játsszák. Nagyszerű közös munka volt a társulattal, úgyhogy örömmel jöttem megint. Bár az egykori csipkegyár romos termeiben próbálunk, a vágy a közös gondolkodásra oly nagy, hogy a körülményeket másodlagossá teszi.
– A színházi sikerek mellett miért fordult hangsúlyosan a gyerekirodalom felé?
– Nem tudatos döntés, egyszerűen belesodródtam, aztán kedvet kaptam. Először a lányom 6. születésnapjára írtuk anyukájával, Jeli Viktóriával a Rozi az égen című mesekönyvet. Egy példányban ki is nyomtattuk, ami aztán kézről kézre járt az ismerősök között. A Pozsonyi Pagony később kiadta, ezt követte A kőmajmok háza és az Időfutár-sorozat. Ezzel párhuzamosan kértek föl a Kolibri Színháztól, hogy írjak nekik ifjúsági darabot, ez lett a Cyber Cyrano, ami egy megtörtént esetet dolgoz föl a netes ismerkedés veszélyeiről.
– Az Időfutár rádiójáték-sorozatnak hatalmas sikere lett, mi a titka?
– Talán hogy régóta nem volt ilyesmi. Egy szerethető történetfolyam, amihez nagyszerű színészek adják a hangjukat. Kiderült, hogy a rádiójáték nem halott műfaj, az emberek szeretnek ilyesmit hallgatni. Ugyanakkor az is hozzájárulhatott a sikeréhez, hogy a hangoskönyv mint műfaj, igencsak népszerű lett az elmúlt időszakban. Egyébként a fiatalok jórésze nem a rádiót kapcsolta be, amikor hallgatni akarta, hanem közösségi oldalak, telefonalkalmazások segítségével töltötte le magának az egyes évadokat.
– Az öt kötetre tervezett könyvadaptáció is beváltotta a reményeket?
– Nehezen összehasonlítható a két dolog, mert amíg az egyik ingyenes, a másik pénzbe kerül. De így is többezres az olvasótábora az eddig megjelent három résznek, az első két könyvből már készül a második kiadás. Találkoztunk olyan rajongókkal is, akik eleve csak a könyvet ismerték.
– A kőmajmok háza elnyerte a Médiatanács pályázatán a megfilmesítés jogát. Mikor kezdődik a forgatás?
– Hamarosan indulnia kell a szereplőválogatásnak, mert nyáron a rendező, Fonyó Gergely már forgat. Nagyon örültem a döntésnek, hiszen eredetileg filmnovellának írtam a Kőmajmokat, később dolgoztam át regénnyé, ami tavaly az Év Gyerekkönyve lett. Remélem, ha elkészül, ez nem sikkad majd úgy el, ahogy a Fonyóval készült előző filmünk, A látogató, amit pár hete éjjel negyed 12-kor tűzött műsorára a köztévé.
– Misszióként tekint a jövő közönségének megteremtésére?
– Ez nem a személyes misszióm, mára a színházak többsége rendelkezik ifjúsági és tantermi programokkal. Pezseg a gyerekkönyvpiac, az ifjúsági is kezd magára találni. A gyerekirodalom élőbb, jobban bekapcsolódik közönsége életébe, mint a felnőtteké. A gyerek még nem sznob, egyből jelzi, ha valamit nem ért vagy nem tetszik neki. A visszajelzés hiánya miatt hagytam abba az első kötetem megjelenése után a versírást, mert láthatóan nem érte el az embereket. Nem számított, pedig kitettem a lelkem. A „magas művészet” sajnos nem követel helyet a mindennapokban, a kultúrának pedig ez lenne a célja, különben öncélú, nyelvi kísérletek és magánmitológiák gyártásába fullad.
– Mi ennek az oka?
– Részben talán az, hogy az ellenkulturális gyökerű magas irodalom évtizedek óta támogatottan levált a tömegeket elérő irodalomról. Zárt elit kultúrává vált, s mivel nem találkozott a valósággal, zárvány lett, így amikor eljött az igazság pillanata, a képviselői kissé sértődötten és döbbenten látták, hogy milyen kevesen kíváncsiak rájuk. Az is igaz persze, hogy amikor tombol a bulvár, a kelleténél jóval kevesebb olvasóhoz jut el, mondjuk, Borbély Szilárd utolsó kötete vagy Nádas Péter regényei. Ezt most a legnehezebb – kitartani a minőség mellett.
Tasnádi István névjegye
• József Attila-díjas drámaíró, író, forgatókönyvíró
• A Bárka Színház alapítója, dramaturgja (1996–2001); a Krétakör Színház
rezidens drámaírója (2001–2007); a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a
Károli Gáspár Református Egyetem oktatója
• Drámakötetei: Kokainfutár (2000); Taigetosz csecsemőotthon (2004); Fédra
fitnesz (2010)
• Az HBO Terápia sorozatának vezető írója.
Lábfájdító nyomozás
Időfutár-túra, Budapest, április 5.
Azért szerettem meg a sorozatot, mert imádom a kalandokat, a
rejtélyeket, meg a nyomozást, és ez mind megvan benne.
A Margit utca 9-ben gyülekeztünk, és kaptunk mappákat, amibe le voltak írva a „nyomok”, amelyeket észre kell vennünk a felkeresett helyeken. Két csoportba osztottak minket, aztán elindultunk a Gül Baba türbéjéhez, ami fontos helyszíne a történetnek. Az egyik író, Tasnádi István, elmagyarázta, hogy a könyvben szereplő Sándor, Hanna és Tibi hol jöttek be a türbébe, meg ilyesmik. Aztán az Apostol utcába mentünk, ahol megmutatták, melyik villára gondoltak a történet írásakor. Be is mentünk, szerintem nagyon szép. Innen a Frankel Leó utcába, majd a Lukács fürdőbe ereszkedtünk le, tele volt a fal a gyógyultak köszönő üzeneteivel, például elég sok lábfájós ember csináltatott táblát.
Az utolsó állomás a Mozsár utca volt. Felmentünk egy kávézó emeletére, ott volt az eredményhirdetés. Természetesen én nem találtam egy nyomot sem, talán rossz megfigyelő vagyok. Vagy inkább lusta. Szörnyen elfáradtam, alig álltam a lábamon a program végén. Emiatt kicsit elcsigázottan vettem részt rajta, de az is lehet, hogy én nem vagyok nagy gyalogló. Attól még nekem tetszett, érdekes volt, aki szereti az Időfutárt, annak bátran ajánlom, csak készüljön fel, hogy elég nagy séta, fárasztó.
HITES BERTA, 10 és 3/4 éves
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
