Hiába no, nagy idők nagy tanúja lett Alcsútdoboz: ez a Fejér megyei település csak úgy vonzza magához az uralkodókat. Hogy mást ne mondjunk, anno, a Habsburg család magyarországi uradalmainak központja volt itt, ugyebár mostani miniszterelnökünk focizással telt gyermekkora emlékére teszi futballuradalmának központjává a városkát, néhány hete pedig immár a magyar Pavarotti, vagyis hát az itt élő Mészáros János Elek nevét visszhangozza ország, világ.
Sorszáma szerint éppen a 347. következik: egy dögös bombázó pózol a vékonyarcú fotómasinájának – a „csillaggyár” hát teljes erővel üzemel. Mesés, vagyis inkább nem teljesen valóságos nők és férfiak nyüzsögnek mindenfelé; a „mi fiúnk”, ahogy megszokhattuk, kissé idegenül mozog ebben a közegben. Az alcsútdobozi valóság sokkal messzebb van, mint amit a kilométeróra mutatna; a mackós szőlősgazda tán maga sem hiszi, hogy ő lenne „2012 Magyarországának legragyogóbb csillaga…” Pedig hát ilyesmiket kiabáltak a műsorvezetők azon a konfettiesős szombaton – amikor elhangzott a neve, úgy tűnt, ő lepődött meg a legjobban.
A „legragyogóbb csillag” lehuppan a székre, fáradt, de készséges. Az, hogy örülne az interjúnak a legkevésbé sem mondható el, de tudja, hogy ez is hozzátartozik ehhez az egészhez, márpedig amit elvállalt, azt végigcsinálja. Még mindig nem aludta ki magát, szombat éjszaka, pontosabb vasárnap hajnali kettőre ért haza, ahol is Alcsútdoboz népe hatalmas bulival várta hős fiát. Négykor valahogy ágyba került, de kilencre már a református templomban volt, istentisztelettel köszöntötték a falubeliek. Megtapsolták? – kérdem, mire úgy néz rám, ahogy egy hitetlenre csak nézni lehet: „a templomban nem szokás tapsolni…”
S ha már a templomnál tartunk, Mészáros uramról tudható, presbiter, vagyis a gyülekezet egyik elöljárója. De nemcsak ezért, vagyis „hivatalból” templomjáró ember – „megtapasztaltam, hogy a hit biztos kapaszkodó” –, hétköznaponként is a hit szerint, istennek tetsző módon él. Ebből lett is egy kisebb kalamajka a minap, ugyanis a bulvárlapok, ahogy szokták, kiforgatták szavait, amikor a házasság szentségéről beszélt. Mert idézte a tízparancsolat egyik fő tiltását, azt, hogy ne paráználkodj, mondván, ő ennek megfelelően él, így várja az igaz szerelmet, és az azt majdan beteljesítő házasságot.
Ebből kerekedett, mondhatni, országos izgalom. Amire csak vonogatja a vállát: mindenki annyit tartson meg a hitből, amennyit akar, ő így él, és nem érti, miért lenne ez probléma. És akkor is csak megvonja a vállát, amikor azt mondom: ezekkel a megmosolyognivaló elveivel meglehetősen egyedül van – ez magánügy, válaszolja. De hát a nővére is azt nyilatkozta – próbálkozom –, hogy sejti: mégis csak van egy lány, akivel találkozgat, mire János szűkszavúan odaböki: akkor kérdezze a nővéremet…
Hát a magánéletéről hosszabban nem fogunk fecserészni, ezt látom már, ebben sem követi a honi sztárjainkat, akik naponta jelentkeznek csinált világuk nem létező szenzációival az újságok címlapjain. Egyáltalán, Jánosra nézve nevetségesnek hangzana maga a minősítés is: kiscsillag. Nem csak életkora – 41 éves –, s nem csak kedvesen buffós alkata miatt; semmi sem áll távolabb tőle, mint a manapság kötelező harsány csillogás. Meg hát furcsa is lenne mindez Alcsútdobozon, ahol éppen 350 éve él a Mészáros család. S nemcsak hogy ott, de ugyanazon a telken él ma is, ahol egykor az első Mészáros házat épített. A feljegyzések, amelyeket János megőrzött, 1740-ig érnek: akkor nősült ide ükapjának az ükapja, Mészáros Péter, s vette feleségül Naszági Évát. Én vagyok a sorban az V. János és a II. Elek, mondja; minden őse a mezőgazdaságból, a földből élt. Ameddig ő maga visszalát a múltba, a nagypapának még volt vagy 50 hold földje, amiért is ’48, vagyis a fordulat éve után „állandóan cincálták”. Bezárták egyszer például azért, mert egy szántást kihagyott. Azzal vádolták, hogy veszélyezteti az ellátást, holott ő tudta, éppen annyi eső esett, ami szántás nélkül is elég a vetésnek. A börtönből csak akkor engedték ki, amikor a rekordterméséről fel kellett venni a jegyzőkönyvet…
A mi dalnokunk másodgenerációs értelmiségi: elvégezte előbb az agrártudományi egyetemet, majd talajtani szakmérnök is lett. Amíg ide jutott, ő is folytatta a Mészárosok életét: először az alcsúti téeszben dolgozott, hol növényekkel, hol állatokkal, aztán hizlaldavezető lett – három év alatt 27 ezer disznót neveltünk, mondja nagy büszkén –, később takarmánygyártó cégeknél volt, hogy aztán talajtani szakmérnökként a Fejér Megyei Kormányhivatal Földhivatalába kerülve, mint főtanácsos dolgozzon. Innen engedték el húsvétkor, fizetés nélküli szabadságra, ami majd júliusban ér véget.
És honnan jött ez az éneklés? – a kérdésre is meg vonja a vállát: mindig énekeltem. Hol – próbálkozom –, a hizlaldában is?
Megrovóan néz: „annak ott nincs helye, de amikor a téeszben a határt jártam, akkor kiereszthettem a hangomat”. Szerette az operettet, volt egy Sárdi János-lemeze, és 19 évesen hallott először operát, Puccini Toscáját. Aztán az etyeki kórusba hívták, ott figyelt fel a hangjára Magdó Ildikó kórusvezető, azóta énekelni tanul. Olykor versenyeken indul – 2002-ben második lett a Simándy József-énekversenyen, elnyerve az özvegy különdíját is –, fellépéseket vállal. „Nem szeretem, ha operaénekesnek szólítanak, ez sértő lenne az igazi operaénekesekre nézve, én egy ember vagyok, aki énekel operát” – mondja, majd elárulja, hogy a Csillag születik alatt meghívták az Operába, körbevitték, életében először állhatott a világhírű színpadon.
Hogyan tovább? – mindketten tűnődünk a válaszon. Jánost ugye, várja vissza a földhivatal, én meg nehezen képzelem el, ahogy nekilendül az ilyenkor szokásos, országjáró roadshow-nak. Bár, ki tudja… Amikor még csak a 3764-es számú versenyzőként először odaállt a kamerák elé, a közönség is, a zsűri is elnyomott egy csöndes mosolyt. Aztán amikor a János vitézből belekezdett az Egy rózsaszálba, a mosolyok elültek, csönd lett a teremben, hogy aztán néhány könnycsepp is megjelenjen a döbbent nézők szemében. És hát, ne feledjük, egy ország választotta őt…
Lassan indulnia kell, várja a család – nővérével, édesanyjával lakik –, meg várja a kert, a szőlő. Hogy mennyi lesz idén a bor, arra csak annyit mond: lesz a kishordóba meg a nagyba is… És hát köszöni, nagyon köszöni a sok szavazatot.
Hogy végül is, miért indult el ezen a versenyen? Ugyan az ismerősök egyre biztatták, de ő leintette őket, mígnem aztán egy halk hang, onnan, legbelülről, megszólította. És csak annyit mondott: próbáld meg! S ahogy a mesében, a mi János vitézünk is célba ért. Az úton mindvégig hallotta azt a csendes biztatást, így hát tudta jól, a sikert nem egyedül érte el. Ezért a színpadon elhangzott utolsó mondatával is hű társához fordult köszönetképpen, Pál apostol szavaival: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” És aztán sírva fakadt. Nem csoda, az Úrral beszélt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
