Bartók–Sztravinszkij est, Közép-Európa Táncszínház, Várkert Bazár
Mintha egy korai David Lynch-filmet néznénk, többnyire fogalmunk sincs, mi folyik a színpadon, és néha feltűnnek indokolatlan állatok, mégis végig nagy élvezet figyelni a Közép-Európa Táncszínház virtuóz táncművészeit, ahogy híres komolyzenei művekre táncolnak. Míg az első részben lepattant a kiváló társulatról Halász Gábor Arakhné – Kolophón hercegnője koreográfiája, a Kun Attila által koreografált Tavaszi Áldozatot már teljes átéléssel és maximális energiával táncolták.
Halász bátran átkeverte a IV. Vonósnégyes zenei sorrendjét, de túlságosan takkra követte a zenét a mozgással, mintha egy klasszikus zenei diszkóklipet vizionálna. A finomkodás bűnjele a táncosokra húzott zokni volt – akár egy eltartott kisujj. A dramaturgia követéséhez az sem adott volna mankót, ha mind ismerjük a pókká változtatott hercegnő mítoszát, de hát Bartókot is lehet önmagában élvezni, noha a többség Edvard Munch A sikoly című festményére hajazó fejjel hallgatja. Valamiért most minden oldalról Bartók-koreográfiák folynak – hogy hirtelen összművészeti fellángolásból vagy mert erre van támogatás, valójában nem számít, ha a nézőt magával ragadja az előadás.
Kun koreográfiája a zenéhez képest szuverén, önmagában is érvényes maradt, nem lett élőszereplős Sztravinszkij-bábelőadás.
Társulatvezetőként tudja, „mi áll jól” táncosainak, nem rendeli alá őket a koncepciónak, hanem általuk és velük együtt bontja ki azt. Itt már nem is csak egyéni villanásokat láthattunk, hanem igazi társulati munkát és kollektív koncentrációt. Megjött végre az őszinteség is, és az izgalmas borzongás, hogy az ország egyik legmodernebb kortárs tánctársulatát nézzük, akik intelligens, tudatos, évszázadok során kikristályosodott táncnyelven beszélnek hozzánk, mégis képesek feltörni a DNS-ünkben a kódot, amitől bekapcsol a tűz körül ösztönből mozgó ősemberénünk, csak előbb le kellett vetniük a zoknit.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!