Mohácsi János bizonyult a legjobb rendezőnek a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Hogy ettől nincs felhőtlen jókedve, azt a Zsámbékon augusztusban bemutatandó Vízkereszt, avagy elmentek ti a jó… produkciójának címe is mutatja.
– Az előadás nagyon vicces, másrészt nagyon melankolikus és szomorú a vége. Azt nem akartuk kiírni, hogy elmentek ti a jó k. anyátokba. Böffen Tóbiásnak, akit most Böföginek neveznek a darabban Nádasdy Ádám fordításában, szavajárása ez, amikor az ivócimborái kicikizik.
– Míg egyéb előadásaiban is – a POSZT-on is sikert aratott Parasztoperában és Egyszer élünkben – benne van a „menjetek ti a jó búsba, elegem van mindenből, hagyjatok már békén”-érzés, mégis, a produkcióin szétröhögjük az agyunkat.
– Iszonyúan szeretem, amikor nevetnek az emberek, ekkor könnyebben elfogadják azt a sok keserűséget is, amit meg akarok mutatni. Ha például az Egyszer élünk előadásán nem lehetne annyit nevetni, akkor nehezen emésztenék meg a nézők azt a szomorúságot, hogy megmutatjuk, milyen irányba fordult az ország.
– Egyszerre szabadít fel boldogsághormonokat, és küld minket a padlóra.
– Igazából ez a színház dolga. Az Egyszer élünk vége megmutatja, mibe fordult bele az ország 1989-ig, milyen volt az a rettenetes negyven év.
– Visszatérhetünk oda?
– Az a fajta direkt politizálás, ami most van, aggasztó. Nem oda térünk vissza, bár vannak analógiák. Az egypártrendszer felé mutat az önkényes döntéshozás, a más vélemények meg nem hallgatása.
– Visszatérhet a színháznak az az áthallásos szerepe, ami leginkább a 70-80-as években volt gyakorlat nálunk?
– Elképzelhető, hogy olyan nyíltan és frissen, mint a színházban, bizonyos dolgokról nem lehet beszélni még a napi sajtóban sem.
– Kitették a kaposvári színházból, amihez az egész eddigi pályája kötődik.
– Ez váratlanul ért. Rátóti Zoltán igazgató igazából nem rúg(hat)ott ki, mert a szerződésemet már Schwajda György megszüntette, de továbbra is rendszeresen rendeztem ott. Rátóti azt mondta, hogy a jövő évadban nem számít a munkámra. Utána még mondott volna ezt-azt, de akkor én már eljöttem.
– Nem hallgatta végig, fölállt és kijött?
– Igen, mert a döntés a fontos.
A többi ilyenkor már mindegy. Akkor szívesen jópofizom, ha arról van szó, rendezzek ott jövőre és mi lesz a darab, meg kivel szeretnék együtt dolgozni. De ha úgy gondolja, hogy nincs szükség a munkámra, akkor nem próbálom meg a szavaimmal felmenteni a döntéshozót, vagy nem veregetem meg együttérzően a vállát, hogy „neked se könnyű, Zoli”.
– Miért nincs önre szükség Kaposvárott?
– Minden nagyképűség nélkül mondom, hogy szerintem ott vagyok azok között, akikre az ország minden színházában szükség van.
– Úgy érti, hogy ennyire jó, amit csinál?
– Így értem, igen. Lassan ötvenkét éves leszek, ki merem mondani, hogy jó rendező vagyok. Szívesen dolgoznak velem a színészek, még a kevésbé sikerült előadásaim is jellegzetesek, kedvelik őket a nézők. Bukást tízévente, ha egyet hozok össze.
– Pécsre pályázott színházvezetőnek is. Miért ódzkodnak attól, hogy ön most színházvezető legyen?
– Pécsre Rusznyák Gáborral, Kocsis Pállal és Szabó Károllyal, aki gazdasági igazgató lett volna, együtt pályáztam. Lehetséges, hogy politikai szempontból úgy el vagyok ásva: nem kívánatos, hogy színházigazgató legyek. Ennek lehet, hogy az ’56-ról készített produkcióm az oka, az jelenthet megbélyegzettséget. De aki megbélyegezni akar, annak tudnék más munkahelyet is ajánlani, például a MÁV-pénztárat.
– Nem fél, hogy nem lesz munkája?
– De félek tőle. Jelenleg több felkérésem van, mint amit el tudok vállalni, de nem gondolom, hogy nem következhet be az a pillanat, amikor azt mondják, „ne haragudj, de mégse gyere jövőre”. Nem szeretek előre rettegni. Válaszolni erre a helyzetre majd akkor fogok az életemmel meg a bőröndjeimmel, ha ez bekövetkezik. A tanítványaimnak is azt mondom, hogy föl kell készülniük mindenre.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
