Most már bármi történhet – interjú Ónodi Eszterrel

– Kinek a szavára ad?

– Bárkivel szívesen elbeszélgetek, meghallgatom a kollégáim, az élettársam, a barátaim véleményét, sőt, még kritikákat is olvasok. Néha a szakma és a közönség ítélete köszönő viszonyban sincs egymással.

– Minek a függvénye, hogy minden szempontból tökéletes legyen egy produkció?

– Szerencsés csillagállás kell hozzá. Legutóbb a Jadviga párnája esetében éreztük ezt. Kezdetektől fogva egy nyelvet beszélt a csapat minden tagja, holott előtte még soha nem dolgoztunk egymással. Az sem utolsó szempont, ha kerüljük a tudatosságot, a kiszámíthatóságot. Erre legjobb példa az én pályám: ami tuti sikernek ígérkezett, abból hatalmas bukás lett, illetve amiről nem tudtuk eldönteni, hogyan fogadja majd a közönség, az nagyon is bejött.

– Tizenhat éve a Katona József Színház tagja, a főiskola után odaszerződött. Nem csábították máshová?

– De, háromszor is. Egyiket élből visszautasítottam, a másikon sokáig rágódtam, a harmadikat meg nem vettem komolyan. Természetesen kikértem az akkori igazgatóm, Zsámbéki Gábor véleményét, aki azzal győzött meg, hogy jó helyen vagyok a Katonában. Tényleg jó itt nekem, hiszen biztonságban érzem magam. Amikor fontosabb felkéréseket kapok, minden további nélkül elengednek. Élvezem ezeket a kirándulásokat, de jó visszatérni a társulatomhoz.

– Most egyszerre két főszerep is összejött, a Belvárosi Színházban a Jadviga párnája, moziban pedig az Aglaja…

– A színészet a legkiszolgáltatottabb pályák egyike. Hogy milyen szerepet osztanak ránk, azt nem tudjuk befolyásolni. Az Aglaját három éve forgattuk, azóta várt sorára és úgymond utolérte a Jadvigát, egy nap különbség volt a két bemutató között.

– Az Aglajában artistát játszik, aki a saját haján lóg a cirkusz kupolájában. Nagy kihívásnak tartotta?

– Inkább erőteljes iskolának. Nemcsak a figura megformálásának fizikai része, például a látványos légtornászmutatvány okozta a kihívást, hanem maga a negyven napig tartó forgatás is, hiszen az egész szerepet végig fejben kellett tartanom, ráadásul nem időrendi sorrendben vettük fel a jeleneteket. De az is befolyásolta a munkát, hogy anyagi és egyéb nehézségek jöttek közbe. Most már bármi történhet. Nem hozhat olyan helyzetet az élet, amit ne tudnék megoldani.

– Követi a film utóéletét?

– Hallottam, hogy Törökországban, az antalyai filmfesztiválon megkapta a fődíjat és a filmkritikusok díját. Most India következik. Sajnos ezekre az eseményekre nem áll módomban kiutazni. Elsősorban a színházi kötelezettségeim miatt. Bármilyen furcsa, egy adott produkció főszereplőjeként nem jártam még nemzetközi filmfesztiválon, úgyhogy vörös szőnyegen sem vonultam végig. Csak idehaza, a Valami Amerika bemutatóján. Egyébként sem biztos, hogy egy fesztiváli jelenlét bármit is hozna a konyhára. A 2004-es Berlinale Shooting Star elnevezésű programjának magyar résztvevőjeként sem halmoztak el ajánlatokkal, pedig annak az lett volna a lényege, hogy az ügynökök felfigyeljenek a fiatal tehetségre. Nekem promóciós anyagom sem volt. Amikor pedig kiderült, hogy egy színház társulatának tagja vagyok, nem is értették, mit keresek ott.

– Semmi külföldi invitálás?

– Néhány válogatásra hívtak, de nem mentem el. Rengeteg színész áll készenlétben, akik kizárólag filmes munkákra várnak. Nem gondolnám, hogy valaki csakis engem akarna látni a produkciójában, amikor hozzám hasonló karakterből van egy raklapnyi a világban.

– Ennek dacára sok magyar színész próbálkozik külföldi karrierrel!

– Hajrá, drukkolok nekik. Én erre már életkoromnál fogva is alkalmatlan vagyok. Magyarországhoz köt a családom, a színházi munkám, az egzisztenciám.

– Idehaza van olyan legendás művész, akihez szeretné magát mérni?

– Több is. De a saját korosztályom pályáját semmiben nem tartom egyenértékűnek az évtizedekkel ezelőtti színészgenerációkéval, hiszen rengeteget változott a világ. Életünk, szakmánk megítélése, kultúránk helyzete egyre kilátástalanabb.

– Az ön generációjából is kerülnek majd ki olyan színészóriások, akikre majd az utánuk jövők felnéznek!

– Ebben igaza van, tényleg sok a tehetséges kolléga. Csak az a kérdés, hogy a jelenlegi kulturális közegben meg tudnak- e jelenni szélesebb nyilvánosság előtt. Velem is előfordult, hogy az utcán megállított két srác és találgatták, honnan vagyok nekik ismerős. Végül abban maradtak, bizonyára a televízióban láttak, akkor pedig műsorvezető lehetek. Meg sem fordult a fejükben, hogy színész vagyok. Eltolódtak az arányok; csak az a valaki, aki a tévében szerepel, teljesen mindegy, milyen színvonalú adásban. Sok fiatal a kereskedelmi csatornákon futó sorozatokban feltűnő szereplők játékát azonosítja a színművészettel, miattuk akarják ezt a pályát választani, holott a mi mesterségünk mélysége nem itt kezdődik.

– Akkor nincs is szüksége a rejtőzködésre.

– Nincs, már csak azért sem, mert a civil életben, smink nélkül egészen másként nézek ki, mint az újság címlapján. Legtöbbször biciklivel járok, sportos ruházatban, fejemen védősisakkal. Nem vagyok érdekes a bulvársajtónak sem, nincsenek a nyomomban lesifotósok.

– Mik a vágyálmai?

– Arra már megtanított a pálya, hogy vágyakból nem lehet építkezni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!