Hajdani tanára, Iglódi István „találta ki őt” igazgatónak. Szenvedélyes és tudatos vezető. A kudarctól a felemelkedésig népszerűtlen intézkedések sorozatát vállalta, hogy talpra állítsa a Pesti Magyar Színházat. Apai ágon makacs kitartást, anyai részről nyitottságot hozott magával – Őze Áronnak mindezekre nagy szüksége volt a sikerhez.
– Amióta csak átvette a Pesti Magyar Színház igazgatását, végelszámolásról szóló hírek, lejárató kampányok folynak az intézmény ellen. Hogyan sikerült tavaly év végére minimalizálni a színház adósságát?
– „Maradék” intézményt örököltem, ahol jogosulatlan állapotok uralkodtak. Százharmincmilliós adósságállományunk volt. Két olyan év van mögöttünk, ami a színház minden területét érintő átalakulást jelentett. Nagyon kemény ára volt ennek, például százhúsz ember elbocsátása. De kénytelen voltam egy tollvonással áthúzni a Guelmino Sándor művészeti vezetővel együtt tervezett első évadot is.
– Amikor belevágott, tudta, hogy darázsfészekbe nyúl?
– Hogyne. Tizenkilenc évet lehúztam az intézménynél színészként és rendezőként. Iglódi István akarta, hogy igazgató legyek, még a pályázata lejárta előtt nekem szegezte a kérdést. Két év azzal telt el, hogy őszintén átbeszéltük a színház ügyeit. Már előtte is tapasztaltam, hogy a színház működése és mentalitása lejárt szavatosságú. 2000-ben két-három nap leforgása alatt történt a váltás Nemzetiről Pesti Magyar Színházra, az akkori kultúrpolitikát jellemző kapkodással. Nemzeti Színházként nagyobb politikai erőtérben voltunk, így a váltással elkezdhettünk kicsit szabadabban dolgozni, viszont minden megmaradt, ami kényelmetlen, kellemetlen. Megörököltük a volt struktúra nehéz, lomha intézményét.
– Hosszú éveken át a szakma és a kritika érdektelensége övezte a Pesti Magyar Színházat. Mi mentette meg az intézményt attól, hogy a Budapesti Kamaraszínház és a Játékszín sorsára jusson?
– A mai napig nem dőlt el, hogy mi a célja velünk a fenntartónak. Már Nemzetiként is a perifériára szorultunk. Az utóbbi három évben sem sikerült kibújnunk a mostohagyermek szerepből. Lehet, hogy a szakmának az az érdeke, hogy a Magyar Színház mindig ilyen helyzetben maradjon. Sajnos a színházi szakmával mindent meg lehet csinálni. És ez így is fog maradni, amíg a „dögöljön meg a szomszéd tehene is!” szemlélet nem változik meg.
– A kiélezett kenyérharc, a politikailag generált feszültségek következményeként?
– Tökéletes alanyai, főszereplői vagyunk ennek a játszmának. Másrészt a kultúrpolitika sem döntötte el igazán ennek a színháznak a szerepét. A Magyar Színház létjogosultságát indokoló, karakteres meghatározás ezzel a színházzal kapcsolatban még Nemzeti korában sem fogalmazódott meg. Az épület 1966-os felavatása óta technikailag szinte semmi nem változott. Jelenleg egy pályázaton keresztül talán módunk lesz az energetikai rendszert felújítani. Ha ez megvalósul, az épület további negyven-ötven évig működhet színházként. És ez fontosabb minden mostohagyermek vagy – ahogy legutóbb a fenntartó fogalmazott – „egyke” besorolásnál.
– Milyen vezetői koncepciót fogalmazott meg a jelenre nézve?
– Hogy a fenntartó felé és szakmailag is meghatározzam és elhelyezzem a térképen ezt a színházat. A nagyszínpadon elindítottuk a családi és ifjúsági színház koncepciót, ami működőképesnek tűnik. A stúdióban a felnőtt nézőknek szóló, kísérleti, művészeti irányú, bátor megfogalmazású előadásokat játszunk. 2015-ben jár le az igazgatói mandátumom. Szándékomban áll még egy ciklust végigvinni. Minden vezető életében két ciklust tartok reálisnak, mert annál hosszabb távon az ember a kelleténél jobban beleszerethet a pozíciójába, felmerülhetnek hiúsági kérdések, és azt hiheti, hogy az intézmény az övé, holott nem az. A színházigazgatás a munkám, a hivatásom továbbra is a színészet és a rendezés.
– Nem tart attól, hogy hosszú távon a színészete rovására megy az igazgatás?
– Lehetséges, de megtanultam több szempontból nézni a dolgokat. Kevesebbet játszottam, főleg ennél az intézménynél. Szerencsére vannak a Magyar Színházon kívüli felkéréseim is, ahol kiélhetem magam.
– Egyik legnagyobb sikere a közelmúltból Fullajtár Andreával a Gyógyír északi szélre, hamarosan pedig egy kétszereplős norvég darabban játszik az anyaszínházában.
– Főként stúdiómunkák találnak meg. Ezt a fajta színházat, a néző közelségét mindig is szerettem. Nagyon örültem Orlai Tibor felkérésének a Gyógyírra, mint ahogy a Rózsavölgyi Szalonban az Ábel és Eszternek is. Az Aranytíz Kultúrházban pedig egy szélsőséges karaktert játszom az Elling és Kjellben.
– Édesapja, Őze Lajos a hivatása megszállottja volt. Mit szeretne továbbvinni belőle és mit csinálna másként?
– Mindenkinek a saját útját kell járnia, azzal viszont tisztában kell lenni, hogy kik vagyunk. Őze vagyok, de alapvetően Áron. Meg kell állnia az embernek önmaga előtt. Ez csökönyösség, amit az alföldi Őze-ágról hozok magammal. Nagyon kell vigyázni, hogy ez ne legyen merevség, mozdíthatatlanság. Édesanyám vonala humanista, tág szemléletű, középpolgári nevelés. A tudatosságomban, az empátiámban a racionális világot érzem a magaménak. Az ösztöneimben az édesapámat viszem tovább. Mindkét irányban nagyon fontos a humor. Az elmúlt időszak kibírhatatlan lett volna humor nélkül.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!