Muszájhős – Kulka János színpadi és közéleti szerepeiről

– Horn Gyula temetésén Füst Milán Este van című versét szavalta. Milyen érzésekkel vállalta a felkérést?

– Kifejezetten megtisztelve éreztem magam, hogy a család úgy gondolta, én vagyok az a színész, akinek Horn Gyula temetésén kell mondania egy verset. Örültem a bizalomnak is, hogy szabad kezet kaptam a versválasztásban. Horn Gyula temetése egészen ritka pillanata volt az elmúlt évek teljesen eltorzult belpolitikai állapotainak. Ott ültek egymás mellett a volt miniszterelnökök, és legalább arra a rövid időre a szó valódi és átvitt értelmében közös főhajtást tettek egy korszakot meghatározó személyiség előtt. Katona Béla, aki a búcsúbeszédet mondta, olyan szépen megfogalmazta: ha valakinek a listáján több a jó, mint a rossz, a plusz, mint a mínusz, azt feltétlenül méltányolni kell.

– Olyan korban élünk, amikor nemigen szokás méltányolni egymást. Egy korábbi frappáns meglátása szerint, amikor az élet és a színház egybecsúszik, az az élet számára tragikus, a művészet számára viszont fantasztikus.

– Szerintem a demokrácia hiánya mindig érzékenységet szül. Minden kicsit is felelős művész óhatatlanul elkezd élénkebben, határozottabban vagy intenzívebben reagálni arra, ami körülötte történik. Ez lenne a művészet dolga. Csak azt nem tudom, érdemes-e ekkora árat fizetni vagy ennyi veszteséget elkönyvelni érte. Vajdai Vili kollégám mondta nagyon szellemesen és okosan a Nemzeti-búcsúgálán, rendkívül hálás a kulturális kormányzatnak, hogy a sok borzalmas döntése így felpezsdítette a hazai függetleneket és az egész magyar színházi életet.

– Búcsún, gyászon, darabok és az Alföldi-féle társulat temetésen túl maradtak-e elvarratlan szálak a Nemzetivel kapcsolatban?

– Nem. Az én ízlésemnek kissé eltúlzott volt a búcsú. Bízom benne, hogy nem mi okoztuk, gerjesztettük, kívántuk ezt, hanem a bennünket szerető közönség reakciója volt, amiért köszönettel, hálával tartozom. Hosszú volt és abban a végkimerülésben, amit érzek, benne van az, hogy nem lehet ilyen hőfokon hónapokon keresztül válni. Kicsit csendesebben, gyorsabban kellett volna. Közben meg az állva tapsolásról nem mi, hanem a közönség döntött. A legvége nagyon szép lett. Önsajnálattól mentes, méltó búcsú volt az utolsó este Esterházyval, Spiróval, Závadával, Nádasdyval, kollégákkal, akik eljöttek.

– Mennyiben volt fontos Kulka Jánosnak az Alföldi-korszak?

– Jelentőssé az tette, hogy Alföldi egy olyan korban volt igazgató, amikor sok különös dolog történt Magyarországon. A radikalizmusa és a hazai belpolitikai helyzet furcsa változása adta a legnagyobb erejét az ő színházának. Olyan gyorsan, erősen és határozottan talált válaszokat színdarabokban a minket érintő kérdésekre, hogy talán a korszerűség volt a legnagyobb ereje.

– Színészileg és emberileg hogyan találtak hangot egymással?

– Nem mondanám, hogy összebarátkoztunk volna. Talán a vége felé többet beszélgettünk. Robinak nagyon határozott elképzelései vannak, kemény fiú, néha azt éreztem, nem is igazán értem. Szép szerepeket kaptam tőle.

– Az Egyszer élünk című Mohácsi-darabot tartotta Alföldi az emblematikus előadásnak.

– Szeretem, hogy egy színházigazgató, rendező, színész egy kollégája előadására mondja ezt. Nem kevés nagyvonalúságról tanúskodik.

– Milyen szerepeket fájlal, amiket nem játszhat tovább?

– Férfiatlan dolog, nem méltó, hogy egy színész ragaszkodjon a szerepeihez. Engem nem érdekel, milyen fájdalmas veszteség tíz szerepet elhagyni. Annyi szerepet eljátszottam, boldog színész voltam világéletemben. Annak idején Robi levette a műsorról a III. Richárdot, mert nem találkozott az ízlésével. A mai napig játszhatnánk, soha nem lenne ilyen aktuális.

– Amikor húsz éve otthagyta a kaposvári társulatot, szinte biztosra vette, hogy hívják a Katonába. Most ez a régi vágya teljesül az odaszerződésével.

– Akkoriban törvényszerű volt, hogy aki elment Kaposvárról, az többnyire a Katonában landolt. Azt gondoltam, hogy nekem is ez az utam. Visszanézve az elmúlt húsz évre, egyáltalán nem baj, hogy ezt a sok kört megfutottam, mire odaértem. Nem is értem néha, hogy miért bánik velem ilyen jól az élet, mi az, amitől a dolgok kisimulnak körülöttem.

– Talán mert nem áll ellen a változásoknak…

– Megtanultam elereszteni dolgokat. Ugyanúgy, mint a szerepeket.

– A Katona-beli debütálása is abszolút kordarab: Ibsentől A nép ellensége. A demagóg polgármester alakjához nagyban merít mai közszereplők, politikusok gesztusaiból, viselkedéséből?

– Elképedve látom a rezzenéstelen arccal való hazudozást. Szinte lenyűgöz, hogyan lehet érzelemmentesen, szemrebbenés nélkül hazudni, mint a vízfolyás. Az az alak, akit játszom, elhiteti magával, hogy igaza van. Nyilván a mostani politikusoknak is van valami igazi hite abban, hogy az a helyes, amit ők tesznek. Közben olyan távol vannak a valóságtól és olyan abszurdnak tűnnek.

– Próbálta már becserkészni a politika?

– Persze. Sőt régebben elkeseredett pillanataimban eszembe is jutott a politizálás, de százszor többre tartom a saját szakmámat. Mélyen és rendíthetetlenül hiszek a színészetben. Mellesleg nem lenne nekem való a politika. Nem tudok konfrontálódni, nem vagyok egy vitatkozós alkat.

– Mindig nyugalommal és tartással reflektál államtitkárok, miniszterelnöki biztosok szégyenteljes, kirekesztő beszólásaira. Mintha mások helyett is kiállna a demokrácia torzulásaival szemben.

– Az igazságérzetem mindig fejlett volt. Gyerekkoromban is ilyen voltam. Soha nem hallgattam, ha valami történt, és mindig igyekeztem megvívni a saját harcaimat. Ebben nem sokat változtam. A közállapotok szülték, hogy megszólalok. Annyi abszurd mondat hangzik el, annyi nehezen érthető változás zajlik körülöttünk, hogy szót emelni valami ellen vagy képviselni a véleményemet, nekem egyáltalán nem tűnik hősiesnek. Inkább az szomorít el, azon csodálkozom, ha valaki ezt bátorságnak tartja. Miközben állampolgári kötelesség, hiszen minden ember egyenként felelős.

– Mégis sokan hallgatnak…

– Nekem könnyű, mert független vagyok. Nincsenek gyerekeim, egzisztenciális problémáim. Akinek mérlegelni kell a mondatait vagy anyagi megfontolások is befolyásolják egy döntését, abban például, hogy maradjon egy színháznál, annak sokkal nehezebb.

– Nem hiányolja a szolidaritást?

– Mindig egy megosztott, nem egymásért kiálló, önző szakma volt a miénk. Alig van működőképes szakszervezet, érdekvédelem idehaza. Nagyon gyengék vagyunk összefogásban. Annyira nem tanultuk meg védeni magunkat vagy képviselni a saját érdekeinket, hogy nyilván az vezetett ide, meg lehet tenni velünk bármit.

– Nemrég mutatták be a Belvárosi Színházban a Mohácsi testvérek „átszabásában” a Hippolytot. Milyen társadalmi áthallásokat erősít fel a darab?

– Már Molière korában is kedvelt téma volt, hogy felkapaszkodott, alulról jött emberek elhitetik magukkal, attól lesznek többek, ha megpróbálnak teljesen idegen modelleket követni. Nem csak ránk nézve igaz, hogy olyan modelleket követünk, amik egyébként idegenek nekünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, ha olyan dolgokkal vesszük magunkat körül, amiket újságban, tévében vagy filmen látunk, attól majd többek leszünk. Ez nem így van. Mindenkinek a saját ízlése, kedve és hajlamai szerint jó élni. Nem szabad magadra erőltetni olyan viselkedésformákat, amik teljesen idegenek tőled.

– Hippolytot újszerű felfogásban látjuk: kilép a titokzatosságból, kiderül róla, hogy egy szenvedélyes alak…

– Zsótér Sándor mondta nagyon helyesen, hogy ez a Hippolyt olyan, mint Mary Poppins, aki jön, mindent elrendez, aztán továbbmegy. Rengeteg unokahúga van, élni nagyon szerető, a női nemet nagyon kedvelő férfi. Élvezettel játszom.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!