Azt csak a nagy aukciósházak tavaszi árverései után fogjuk látni, hogy milyen hatással volt a műtárgyak piacára a brókercégek bedőlése, de régi közhely: amikor más befektetési formákban megrendül a bizalom, az emberek szívesebben fektetik a pénzüket képzőművészeti alkotásokba. Hajdu Kata, az Abigail Galéria és Aukciósház tulajdonosa is megerősíti: a hazai műtárgypiac a nemzetközi trendeknek és az évszázados hagyományoknak megfelelően a gazdasági válságok idején fellendül. Ilyenkor – mint ahogy történt az a ’20-as, ’30-as években is – jelentős magángyűjtemények cserélnek gazdát, a válság vesztesei eladnak, nyertesei pedig vásárolnak.

A kvalitásos képzőművészeti alkotások közép- és hosszú távon mindenképpen megőrzik, sőt növelik értéküket, így más eszközökhöz képest (részvény, kötvény, ingatlan stb.) nagyobb biztonságot jelentenek. „Tapasztalatom szerint a befektetők ebben a helyzetben elsősorban a nagyobb értékű (2–30 millió forint), klasszikus vagy kortárs-klasszikus festményeket vásárolják. Növekszik a kereslet a hagyományosan elismert 19–20. századi magyar alkotások, illetve a külföldön is jegyzett kortárs magyar művek iránt” – mondja Hajdu Kata. Úgy véli, a befektetési céllal vásárlók esetében az esztétikai, művészeti szempontok háttérbe szorulnak, a vásárlás legfontosabb célja pénzügyi, üzleti jellegű.

Tuti sztárok
Ezzel szemben Einspach Gábor, a Kieselbach Galéria szakértője szerint nem túl gyakori ez a fajta szemlélet. „Ritkán találkozunk olyanokkal, akik csupán azért vesznek meg valamit, mert később anyagi hasznot várnak tőle. Ezt a fajta tisztán üzleti, befektetői szemléletet nem tapasztalom a piacon” – mondja. Ő is megerősíti, hogy a legnépszerűbb, legmagasabb árakon elkelő festményeknek a magyar modernizmus kiemelkedő alkotásai, például a Nyolcak (Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos), valamint a klasszikusok – mint Paál László, Munkácsy Mihály, Vaszary János, Rippl-Rónai József – alkotásai számítanak.

Azt, hogy éppen ki a „divatos”, nagyban befolyásolja, hogy kinek van éppen nagy életmű-kiállítása, ilyen szempontból az érdeklődés mesterségesen is gerjeszthető. „A nagy kanonizáló intézmények, mint a Magyar Nemzeti Galéria természetesen ráirányítják a figyelmet a kiállított festőkre. A közelmúltban például Vaszarynak, Mednyánszkynak, Derkovits Gyulának volt életmű-kiállítása, és ez növelte az érdeklődést, és egyben a műveik árát is” – mondja Einspach Gábor.

Másként látja a helyzetet Martos Gábor, a műtárgypiac hazai szakértője, aki a műkereskedők körében nem feltétlenül népszerű véleményt képvisel. Közkeletű az a szabályféleség, ami szerint az ideális befektetés három lábon áll: nagyjából egyenlő részben kell kötvényt venni, mert az mobilizálható, ingatlant, mert az növeli az értékét, valamint műtárgyat, ami hos?- szú távon megtartja az értékét. A valóságban szerinte ez nem feltétlenül van így.

„Ha az ember a valós számokat megnézi, akkor világosan kiderül, hogy a világon mozgó műtárgyaknak mindössze 5 százaléka növeli az értékét, vagyis többért tudják eladni, mint amennyiért vették.

További 5-8 százalékra teszik azoknak az arányát, amelyek tartják az értéküket, az összes többin veszteség van” – mondja Martos Gábor. Azoknak a műtárgyaknak, amelyeken valójában nyerni lehet, nagyon kvalitásos műveknek kell lenniük, amelyek „sztár” művészek alkotásai. „Elég csak belegondolni, hogy hány művész él és élt a világon, és ebből mennyi az, akit valójában ismerünk, ezek közül nincs két tucat, akinek forog is a neve a műkereskedelemben” – teszi hozzá a szakértő.

Vagyis lehet műtárgyba fektetni, csak éppen nagyon sok pénz kell hozzá, mert eleve nagyon magas minőséget kell venni, hogy az megtartsa vagy esetleg növelje is az értékét. Arról nem is beszélve, hogy ez csak hosszú távon, akár évtizedek alatt érvényesülhet, rövid távon szinte biztosan nem.

Martos Gábor a brókercégek összeomlása kapcsán egy egészen más jelenségre is számít, úgy gondolja, egyre több tárgy fog megjelenni a piacon. Hiszen ha van néhány olyan ember, aki most elbukta a pénzét, de korábban akár presztízsmegfontolásból műtárgyakat vásárolt, szerzeményei az aukciósházak kínálatába kerülhetnek.

Ennek némileg ellentmondva, Einspach Gábor szerint a 2008-as válság nagy tanulsága az volt, hogy az emberek nem a műtárgyaiktól válnak meg első körben, képeikhez, műtárgyaikhoz általában kulturálisan, érzelmileg is erősen kötődnek.

Ne keressünk logikát
A képzőművészeti alkotások piacát átlátni nem egyszerű feladat, mivel egyáltalán nem működik logikusan. „Elég csak arra gondolni, hogy itt versengenek az emberek azért, hogy ki tud többet fizetni valamiért” – mondja Martos Gábor. Ráadásul a szakértő szerint előre szinte képtelenség megmondani, egy mű végül mennyiért kel el vagy elkel-e egyáltalán. Még a nagy külföldi aukciósházak árverésein is előfordul, hogy „bent ragad” egy Picasso, miközben másik három elkel.

Ahhoz, hogy valaki műtárgyak vásárlásába fogjon, vagy nagyon kell értenie hozzá, vagy nagyon meg kell bízni valakiben. Annál is inkább, mert a magyar műtárgypiac egy része erősen fertőzött hamisítványokkal. Ezek jellemzően nem a tisztességes, jól működő és kiszámítható galériákban jelennek meg, hanem a piac szürke és fekete szegmensében, és bizonyos internetes felületeken is rengeteg a hamisítvány. A legnagyobb befektetők így személyes képzőművészeti tanácsadókkal (művészettörténészek, szakemberek) rendelkeznek, mások a galériások tanácsait, javaslatait követve hozzák meg a döntéseiket, de hogy végül ki szakít nagyot egy üzleten évtizedek múlva, ma még senki nem tudja.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!