A texasi olajmilliárdos Ewing család belviszályairól szóló Dallas című tévésorozat a világ legnépszerűbb szappanoperája volt a nyolcvanas években. Egykori producerei úgy döntöttek, amíg az eredeti szereplőkben van annyi szusz, hogy újra kamera elé álljanak, éledjen fel a Dallas. A sorozat nálunk az RTL Klubon lesz látható. A szereplőkkel január közepén a forgatáson, azaz a dallasi kúriában beszélgettünk.
– Közel harminc éve, hogy befejezték a sorozatot. Milyen érzés volt visszatérni ebbe a régi házba?
Patrick Duffy (Bobby): Van, ami soha nem változik. Ahogy annak idején, úgy most is Cynthia Cidre remek forgatókönyve volt a csali. Húsz éve lebegtetik, hogy folytatják a Dallast a tévében. Szó volt filmről is, de abba mi, az eredeti színészek nem kellettünk volna. Most, mikor Cynthia elküldte a forgatókönyvet nekünk, azonnal ugrottunk, hogy ez az, mert ott folytatja, ahol abbahagytuk.
– Amikor a sorozat befejeződött, Samantha boldogtalan alkoholista volt. Húsz évvel később?
Linda Gray (Samantha): Kellő időt kapott, hogy egy kis önvizsgálatot tartson, és összekapja magát. Texas sem olyan már, mint régen, és a nők helyzete is sokat változott húsz év alatt. Fontos neki a jótékonykodás, szereti a társaságot, közben megtanult a sarkára állni és már nem nyel le mindent Jockey-tól. Ne felejtse el, hogy Texasban több vállalatot igazgatnak nők, mint bárhol.
– Texasról George Bush és a Kennedy-gyilkosság jut az ember eszébe. De mit jelent Önöknek?
L. G.: Hogy ez mennyire így van! Mielőtt ’78-ban elkezdtük forgatni a Dallast, a jelmeztervezővel elmentünk az egyik itteni luxusáruházba, és szexi fehérneműk közt válogattunk. Mikor az idős eladóhölgynek elmondtuk, hogy egy Dallas című sorozathoz keresünk jelmezeket, elkomolyodott az arca: „Eddig a Kennedy-gyilkosságról voltunk híresek, most meg arról leszünk, hogy a texasi nők csak szeretkezésre jók?”
P. D.: Larry tanított meg minket Texasra, így lettünk mindannyian texasiak. Hihetetlenül fontos, hogy Dallasban forgattuk a show-t, mert képtelenség lett volna átvenni a texasi mentalitást egy hollywoodi műteremben. Ez a világ itt Texasban átitatja az írott szót, befészkeli magát a bőrünk alá, és ugyanolyan fontos szereplője a sztorinak, mint a színészek.
Larry Hagman (Jockey): Nekem azt jelenti, hogy itthon vagyok. Húsz mérföldre innen születtem, negyvenmérföldnyire nőttem fel, de igazán azért az otthonom, mert itt forgattuk és forgatjuk most a Dallast, és itt az én filmcsaládom, Patrick és Linda. Ha a kedves néző azt hiszi, hogy Jockey maga az ördög, akkor nagyot téved, mert az új Dallasban senki nem érezheti biztonságban magát hőn szeretett rokonaitól, mindenki folyton hátba szúrja a másikat.
– Mivel teltek az évek, amikor véget ért a Dallas?
L. H.: Jó húsz évem volt, kicsit se bántam. Forgattam filmet, játszottam a tévében, közben lazítottam, pihentem, jól éreztem magam. Nagy híve vagyok annak, hogy a dolgokat nem kell sürgetni, jönnek azok maguktól. Jött is egy csomó felkérés, mert úgy látszik, szerencsés vagyok, és olyan közérzetben és állapotban talált meg, hogy igent mertem rájuk mondani.
– Az egészségi állapotára céloz?
L. H.: Igen, volt egy-két necces helyzet, de ne menjünk bele részletekbe, hál’ istennek túl vagyok a kemoterápián és a sugárkezelésen, és úgy tűnik, megúsztam, irány a kamera.
– Mennyire hasonlítanak egymásra Jockeyval?
L. H.: Erre van egy sztorim. 15 éves koromban kezdtem dolgozni egy fickónak, akit Jesse Hallnak hívtak, mint az apját, aki hirtelen meghalt, és a négy fiára hagyta az olajkitermelő gépgyárát. Végignéztem, ahogy a fiúk rendesen összekaptak a vagyonon, nem véletlen, hogy a fiatal Jesse nyert, neki hánytam a szénát, ástam az árkot, építettem úszómedencét két nyáron át. Olyan rohadék volt, hogy az már szinte vicc. Tőle tanultam meg, hogy kell szemétkedni, ő inspirálta Jockeyt.
– Az új show részben akörül forog, hogy lehet pénzt csinálni az olajból, miközben a világ a környezetvédelemért tör lándzsát.
P. D.: A Dallas sosem tűzött a zászlajára fontos ügyeket, és az új sorozat sem ekörül forog. Csak annyiból fontos a téma, hogy a Ewing család az olajból szedte össze a vagyonát, most is abból él, tehát húsba vágó, hogy mennyire kell tartania a zöldek szájától és a környezetvédelmi technológiák térhódításától.
L. H.: Oh, környezetvédelemben nagy vagyok! Egy német napelemes céget reklámozok, és ettől isten lettem Németországban! Szépen beépítették napelemekkel az itteni házamat, pazarul működik. De meg ne mondja senkinek, hogy vizet prédikálok és bort iszom! Nézze meg a lakókocsimat, ezt a gyönyörű benzinmotoros trélert! Hát nem klassz járgány? 1984-ben gyártották, korlátozott kiadásban, ilyen csodát nem lát sokat. Vettem egyet én is, de összetörtem, úgyhogy most a világ egyik legboldogabb emberével beszél, hogy megtalálták és nekem adták a párját.
– Mekkora korlátot és mennyi lehetőséget jelentett Önöknek az, hogy a Dallasban váltak igazán népszerűvé?
L. G.: Engem a térképre tett, és megadta azt a lehetőséget, hogy az elmúlt húsz évben körbeutazzam a világot mint az ENSZ tiszteletbeli nagykövete, aki a nők és a gyermekek védelméért kampányol. Két színdarabban játszottam Londonban, bejártam Amerikát egy másikkal. Független filmeket forgattam Görögországban, Mexikóban, Los Angelesben. Dolgozom az amerikai szívgyógyászati alapítvánnyal, májusban pedig Washingtonba utazom, hogy az idősek élelmiszer-ellátásával kapcsolatos alapítvány megbízásából kampányoljak a kongresszusban. 71 éves múltam, már az unokáim is felnőttek, és ha belegondolok, hogy a húgom az ötvenedik születésnapját sem élte meg, azt kell mondjam, hálás vagyok a sorsnak, mert az életem teljes.
L. H.: Ha egy színész játszhat, akkor nincs korlát, nincs miről beszélni. A népszerűség pedig azzal jár, hogy a legjobb helyet kapom a színházban meg a vendéglőben. Mi kell még? Az élet arra való, hogy mosolyogj és boldog légy. Ez a mottóm. Maga is itt van, én is. Tehát valamit mégiscsak jól csinálunk. Vagy nem?
Dallas, 2012. április
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
