Jordán Tamás: Nehezebben megy, mint gondoltam

Jordán Tamás hetvenen túl is fáradhatatlan. Miközben az általa létrehozott szombathelyi Weöres Sándor Színházat igazgatja, és közösségi kultúrműhelyt épít, arra is bőven marad energiája, hogy játsszon, és számára új műfajokban is kipróbálja magát – március közepén operettben debütált a Fővárosi Operett Színházban: Zolestyákot alakítja az Én és a kisöcsémben.

– Csak Budapesten jelenleg nyolc darabban játszik – nem sok ingázás ez a szombathelyi igazgatói teendők mellett?

– Egyik sem megy sokszor, meg hát már 24 éve igazgató vagyok, beletanultam. Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nemzetis évek alatt egyszer sem játszottam, nem vállaltam külső munkákat. Az utóbbi években viszont arra gondoltam, hogy ha nem játszom, kikopok a magyar színházi életből. Rendkívül értékes munkát végzünk Szombathelyen, kiváló társulattal, nagyon jó rendezőgárdával (április végén Valló Péter rendezésében mutatják be Victor Hugo A király mulat című drámáját, május közepén pedig Alföldi Róbert átdolgozásában kerül színpadra a Makrancos Kata – a szerk.), de kevesen tudnak róla. Szükségem van rá, hogy ott legyek a köztudatban, és olyan szerepeket játsszak jó kollégákkal, amelyekben örömöm lelem. Egyébként pedig vonattal ingázom Szombathely és Budapest között, szereptanulásra kiváló. Amúgy is szeretek vonatozni. Amikor annak idején leszoktam a dohányzásról, viszont nagyon hiányzott, vettem egy jegyet Nyíregyházáig, ahol semmi dolgom nem volt, beültem a dohányzókocsiba, és oda-vissza utaztam.

– A köztudatban maradásért vállalt szerepet a Fővárosi Operett Színházban is, az Én és a kisöcsémben?

– Most átmenetileg tekintsünk el attól, hogy az Én és a kisöcsém operett, ami sokak szemében önmagában befolyásolja a megítélést. Nézzük azt, hogy nekem ez egy szerep, ami háromdimenziós, aminek sorsa van, helyzetei vannak. A darab operettsége ilyen szempontból másodlagos. Zolestyák bejön, vitatkozik valakikkel, eltúlzottan, hülyeségnek tűnő szituációkban, de ez egy nagyon is valódi figura. Két lábbal áll a földön, szeret, fél, haragszik, érez. Amikor van egy pillanat a sorsában, amit nekem meg kell csinálnom, az teljes értékű feladat számomra.

– Énekel és táncol is, ahogy azt az operettben szokás?

– Nem, azt azért nem. Természetesen a műfajnak megfelelően eltúlzott helyzetekben, karikírozva hozom a figurát, de dalra nem fakadok.

– A Weöres Sándor Színház, melyet ön alapított, és amit 2008 óta vezet, beváltotta a hozzá fűzött reményeket? Úgy is feltehetném a kérdést: 24 év után is lankadatlan ambícióval kel fel reggelente?

– Az ambíció változatlan, de tapasztalatokkal gazdagodtam. Óriási tévedés volt azt hinni, hogy egy csapásra megtörténik az, amit szeretnék, vagyis, hogy a színházunk ne csak színház, hanem közösségi hely is legyen egyben. Az elején azt gondoltam, csak egy picit hangosabban el kell mondani az utcán, hogy hallják a madarak meg a járókelők, és akkor egyszer csak már nem győzzük fogadni a vendégeket. Ez nem igaz. Hatalmas erőfeszítéseket kell tenni. Lépésről lépésre lehet csak haladni. Ugyanakkor hét év után bátran mondhatom, Szombathely városa befogadta a színházat, szereti – akik nem járnak, azok is tudják, hogy van. A színészeim felé erős elvárás, hogy amíg itt dolgoznak, itt is éljenek. Legyenek szombathelyiek. Lássák Kiss Marit a piacon, Trokánt az uszodában. Nem szeretik vidéken azt a színházat, ahová jönnek a színészek, kiszállnak az autóból, majd előadás után visszaszállnak és elmennek. Azt szeretik, ha birtokolhatják őket: a mi színházunk, a mi színészeink. És a színészek azt érezzék, hogy ez a mi városunk. Még ha türelmetlen is vagyok, ami a nagyközönség kialakítását illeti, ez egy szeretni való város.

– Célja, hogy olyasféle országszerte ismert szellemi műhelyt hozzon létre, amilyen annak idején a Zsámbéki Gábor-, majd Babarczy László-féle Kaposvár, a Ruszt József nevéhez fűződő Kecskemét vagy Székely Gábor Szolnoka volt?

– Nem győzöm hangoztatni, hogy egészen más volt a rendszerváltás előtt a színház szerepe a kultúrában és a társadalomban, mint most. Jött a demokrácia, a szólásszabadság, nem volt már annyira érdekes, hogy a színház mit mer mondani és mit nem.

– Ez a kérdés mostanság is kezd aktuálissá válni.

– Újra el lehet indulni, kísérleteket lehet tenni, de azért a színház a mai néző számára, főleg vidéken, sokkal inkább művészet. Ami, félreértés ne essék, nagyon is érdekli az emberek egy részét. Kérdés, hogy mekkora részét. A számuk erősen fogyóban. Persze nem lehet sommás ítéletet mondani, de azt gondolom, hogy sok szempontból lefelé szálló ágban van a művészet. Támogatás szempontjából mindenképpen, és a befogadó nézőtábor is csökken. Tele vannak az emberek gonddal-bajjal. Ugyanakkor látok én itt egy dialektikus összefüggést: bár a rajongók száma csökken, a rajongásuk erősödik. Akik érzik a veszélyt, még inkább támogatják a művészetet, így a színházat is.

– Másként kell vidéken szólni az emberekhez, mint Budapesten?

– Itt olyan éttermet kell csinálni, ahol van sushi is, pacalpörkölt is meg Wellington-bélszín is. Ilyen konyhát nagyon nehéz fenntartani. Persze a kaposvári 11 évem sok tapasztalatot jelent, de azért az annyiban más volt, hogy ott már régóta van színház. Itt magát a színházkultúrát kellett megteremteni. Állandóan pörgetni kell a repertoárt, évadonként 6-7 bemutatóval készülünk. Nem lehet egy darabot túl sokáig játszani, bármennyire is sikeres, mert egy idő után elfogynak a nézők.

– Talán személyesebben, helyspecifikusabban is kell fogalmazni?

– A színháznak helyben kell szólnia. Nagy hibát követ el, hogy ha nem azokhoz szól konkrétan, akik éppen a közönséget jelentik. Nem a világnak fogalmazunk. Vannak előadások, amelyek általánosabbak, de muszáj éreztetni, hogy mi vagyunk a közönségért, és nem a közönség van értünk. Muszáj arról beszélni, ami őket érdekli.

– Mint a családi vacsoraasztalnál?

– Valahogy úgy. A város és mi, a színházon belül is olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Hiába sok az a 24 év, amit igazgatóként töltöttem, igazán sosem voltam igazgató. Sosem voltam olyan, amilyennek egy igazgatónak lennie kellene.

– Miért, milyennek kell lennie egy igazgatónak?

– Határozottnak, néha kegyetlennek. Tekintélyesnek. Én mindig igyekeztem családi légkört teremteni. A Nemzetiben például a színészek kivétel nélkül mind a barátaim voltak. Nem igazgattam őket, csak az épület ügyeivel, bajaival próbáltam megbirkózni. Főleg a pénzzel, meg néha a hatalommal. De ami a színházon belüli működést jelentette, abban nem volt jellemző a megszokott színházigazgató-társulat viszony. Hasonlóan működik Bálint Andrissal is a Radnóti vagy Mácsai Palival az Örkény. Az a jó abban, ha az igazgató egyben színész is, hogy tudja, a színészek legfőképp alkotótársak. És azt is, mennyire kiszolgáltatott tud lenni olykor egy színész. Ezt nem szabad megengedni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne tisztelet. Csak nem tekintélyelven működik. A közönség is érzi ezt – a családias aura alkalmas arra, hogy idecsalogassuk a nézőt. De nehezen megy. Nehezebben, mint gondoltam.

– Budapesten annak idején működött, ha csak a madarak csiripeltek egy-egy eseményről?

– Amikor a Merlinben azt mondtam az udvaron, hogy Gothár Péter eljön és megcsinál egy rendelkező próbát a Répameséből, az elég volt ahhoz, hogy mindenki ott legyen. Budapesten számon tartják a helyeket. Van egy tábor, aki tudja, hogy mi történik a Katonában, vagy mi a Radnótiban. Egy kétmilliós és egy hetvenötezres város között óriási a különbség.

– Gondolom, a városvezetéssel is inkább jóban kell lenni.

– Túlzás nélkül állíthatom, hogy a városvezetés és a színház kapcsolata rendkívül jó. Szerencsére a politika minimálisan kerül be a színházba. Rólam lehet tudni, hogy politikailag nagyjából mit gondolok, de mint igazgató nem politizálhatok. Szerintem egy intézmény igazgatója az intézményt is képviseli, sőt elsősorban az intézményt képviseli, ahol különböző nézetű emberek vannak. Én nem tudok a közéletben magánember lenni. Óvakodom attól, hogy bárhogyan megnyilvánuljak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!