Nem a mi utcánk

Emberekért tátongó gumicsizmák hatásos kezdőképe adja vissza leginkább Tar Sándor novellafüzérének atmoszféráját az Istent a falra festeni című előadásban. Aztán ettől egyre csak távolodik a debreceniek adaptációja. Itt a csizmák és gazdáik nem ragadnak bele a sárba, mert nincs is sár. Többeknek beletört már a bicskája A mi utcánk novelláinak színpadra vitelébe. Ám ilyen messze kerülni lényegétől és szellemiségétől épp Tar városában sikerült.

A Csokonai Nemzeti Színház Mészáros Tibor általi átdolgozásában van minden – élőzene, csűrdöngölős, nézőtérre futkosás, ritmussá hevített szitkok és szócsaták, nyelvi poénok, humor, nevetés, csak épp a reménytelenség és kilátástalanság nem érzékelhető. Az alkoholérlelt emberroncsoknak hűlt helye.

Mészáros Tar figuráit kölcsönözve írta kocsmadrámáját, ám ha valóban azokat citálta volna elő, tudná, ahol ők vannak, ott nincs derű, hiszen ott nincs semmiféle esély sem. E sorsoknak épp ez a tragédiája. Ettől súlyosak, szorongatóak a novellák is. Mészáros egy olyan helyet képzeleg a nyomor közepére, ahol valójában az (élet) szeretet dominál. Ám nem lehet büntetlenül csupán félig megidézni Tart és hőseit, s vígra hangolni a peremre szorultak nyomorát. Még az optimizmus jegyében sem. Nevetni persze bármin lehet (a nevetés sokszor épp a túlélés záloga), ámde elkedélyeskedni s szórakoztatóvá oldani e sorsokat mégsem ildomos. Reményt hazudni oda, ahol nincs, nemcsak fals dolog, de szembeötlőn kilóg a lóláb is. Tar műveinek remek humora van, mégsem szórakozunk, amikor azokat olvassuk.

Érezhetően nagy volt Mészáros vállalása: egyszerre akarta e figurákat megragadni, és kihúzni a tari világból. Hovatovább egyszerre akarta e figurákkal felmutatni a tragikumot és a benne rejlő komikumot, ám amíg Tarnak mindez sikerült, s nála az eredmény torokszorító, itt izzadságszagú, súlytalan és sokszor hiteltelen. Mészáros nem tesz hozzá sikeresen semmit Tarhoz, csak elvesz belőle. Sokat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!