Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, április 14–28., Nemzeti Színház

  <h1>Szürreális látomás: a dán Odin Teatret társulat The Chronic Life című előadása dermesztő jövőképet vetített elénk - Fotó: Nemzeti Színház</h1>-
  <h1>Ott kísért a levegőben: Dosztojevszkij Karamazov testvérek című előadása Hamburgból</h1>-

Szürreális látomás: a dán Odin Teatret társulat The Chronic Life című előadása dermesztő jövőképet vetített elénk - Fotó: Nemzeti Színház

- – Kép 1/2

Véget ért a Nemzetiben a Budapesti Tavaszi Fesztivállal karöltve rendezett második Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, a MITEM. Hozott emlékezetes előadásokat és karizmatikus színházi alkotókat, hozott csalódásokat, néhány középszerű, könnyen felejthető estet. És hozott egy nagy port kavart botrányt, amely remek lehetőséget adhatott volna annak végiggondolására, meddig is terjed a színház feladata, mennyire és milyen eszközökkel politizálhat, meg kell-e maradnia a művészi határokon belül, vagy felléphet azon túl is. Ám valódi átgondolást nem indított be egyik részről sem, kérdéseket nem vetett fel, mindkét oldalon maradt a masszív, kétely nélküli kimozdíthatatlanság.

Hála égnek magát a szemlét nem ez a mozdulatlanság jellemezte: üdítő volt látni, milyen sokféle törekvés és útkeresés alakítja ma a színházművészetet, színjátszástól a szcenikáig, mozgáskultúrától a formanyelvig. Mégis, az előadások többségében most elsősorban a látvány, a hang és a rítus volt a meghatározó. Mint például az olasz Emma Dante megragadóan szuggesztív Verso Medeajában.

Szimbolikus víziók

De ezt az irányt képviselte Eugenio Barba rendezése, a The Chronic Life is. A többnyelvű, markáns látványvilággal és zenei elemekkel színre vitt szürreális látomás, amely a harmadik világháború utáni léthelyzetet s tudatállapotot mutatta 2031-ből, az egyik legunikálisabb és legemlékezetesebb darabja volt a szemlének. A dán együttes olyan aprólékosan kidolgozott sajátos jelrendszert és formanyelvet hozott létre, mellyel egy kompakt világot teremtett a maga szabályaival, szimbólumaival és rítusaival.

Delejes színészi alakítások tették végképp hitelessé e dermesztő jövőképet. A mindent elvesztett maréknyi túlélő deficitjei foglyaként vergődik halálvágy és élni akarás, elszigetelődés és egymásra utaltság közepette, s mindahányan eszeveszetten próbálnak kapaszkodni valamibe. Az Odin Teatret előadása zavarba ejtő és felkavaró vízió, mely képes kibillenteni nézőjét megszokott kényelmi állapotából.

Sok szempontból volt hasonló a Vlad Troickij rendezte Kutyaház is. A kijeviek szeánsza azonban megragadt a happening szintjén. Ami fájóbb, nem artikulálódott kiáltássá sem, aminek pedig szánták alkotói. Eseményszínházuk szimbolikus rítus, nemzeti „családfaállítás” volt, középpontjában a bűnnel, melyet Káin és Ábel óta hordozunk magunkkal népenként is. Siratókkal, imákkal, himnusszal teletűzdelt performanszuknak legmeggyőzőbb eleme a szokatlan játéktér volt. Troickij hatalmas ketrecbe helyezi színészeit, amelynek belmagassága nem teszi lehetővé, hogy azok kiegyenesedve járhassanak – meghunyászkodni, megtörni kényszerül a rácsok közt lévő. A nézők egy része mindeközben a ketrec tetején kap helyet, s felülről szemléli e rablétet. Az elnyomás, kiszolgáltatottság érzete megteremtődik a formai klisékkel, ennél több azonban nem történik.

A szünet után aztán jön a fordulat, és az egyszer lent, egyszer fent szellemében a nézőket tessékelik a rabságba. (Ha mással már nem tudnak hatni, hát direktbe, s a néző bőrét viszik a vásárra.) Dramaturgiai alapanyag, kellő gondolatébresztés és kiemelkedő színészi alakítások híján csenevész marad az est. Ám a történelem jelene besüvít a színházba, így történik, hogy olykor a gesztusérték, a személyesség, a közösségi forma megtartó ereje jóval fontosabbá válik, mint a művészi érték.

Hangra kelt kép

Meghatározó a tér a Hamburgból érkező Karamazov testvérek előadásában is. A szimbolikus, értelmezést felerősítő díszlet egy hatalmas harangból, valamint seregnyi felfüggesztett óriás fémcsőből áll. Mikor mozdulatlanok is, a hang ígérete ott kísért a levegőben, mikor pedig egymásnak ütődnek, csengés-bongásuk még sokáig betölti a teret. LuK Perceval erős atmoszférájú rendezésében mégis maga a szöveg dominál. Dosztojevszkij többszólamú világfejtése. Az erők pedig összeadódnak – itt nem csak a fém, a lélek is megszólal. Így történik, hogy amikor az Aljosát játszó színész nekünk szegezi monológját a bűn és jótett összefüggéséről a világban, az elementáris hatással bír.

A hangra kelt színpadkép, a letisztult, minimalizált játék szakrálissá emeli az ember létben való téblábolását.

Botrány.
A bécsi Burgtheater Sirály-előadása után váratlan a magyar demokráciáért aggódó politikai nyilatkozatot olvasott fel az előadás egyik színésze, Martin Reinke.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!