Nem csak unalmával hat

Hiába címszereplő, háttal nekünk ül Ivanov (Bányai Kelemen Barna) szinte az egész első jelenet alatt. Háttal mindennek és mindenkinek. A sok elviselhetetlenül unalmas, üres hétköznapnak és őt körülvevő embernek. Köztük fölöslegessé és unalmassá vált maga is. Nem is olyan rég még szembement a világgal, a sablonokkal, ám a szélmalomharcot – észre sem vette, mikor – mára már feladta.

Az idő is ellene dolgozott. Lukáts Andor rendezésében még inkább felerősödik az idő érzete. A megállt időé, amely szinte kimerevedik, és amely így észrevétlenül elfolyik, mégis intenzíven pusztít.

Emblematikussá válik a kép, melyben Ivanov a zsebóráját keresi, ám hiába tapogatja ruháját, sehol nem leli, végül a gatyaszárából kerül elő az. Ivanov éppígy magát sem találja, így lassanként eltűnik ő is. Előbb még csak hátat fordít, aztán menekül, leginkább maga elől.

Nincs bűne, és mégis van. Minden zavaros. Semmit nem érteni. Ő sem érti. Legfőképp a miérteket. Még csak 35 éves, és már teljesen kiábrándult; nemcsak feleségéből szeretett ki, de az életből is.

Az ember akaratlanul hasonul környezetéhez, és ekképp vagy otthonosan kezdi érezni magát benne, vagy megundorodik magától. Ivanovval ez utóbbi történik.

Mi sem igen szeretjük meg ezt az egoista, minden empátia nélküli férfit. [Szinte fáj, ahogy eltolja magától az érte mindent feláldozó haldokló asszonyt (a most is remek Bánfalvi Esztert).] No de hát a körülötte lévő kisszerű világot is épp annyira taszítónak és idegesítőnek találjuk. És minden ridegsége ellenére ő mégiscsak tisztességes, mert bár feladta a harcot, legalább lelkiismeretével még küzd emiatt.

A néző időnként már-már maga is unni kezdi, amit Ivanov körül lát, de így bólint rá igazán arra, hogy itt csak elkallódni lehet s az értelmes élet lehetősége fényévekre van. Nyomasztó előadás ez, amely nemcsak unalmával hat, de azt is kíméletlenül mutatja, milyen hamar elillan az ember ereje, másként élni akarása.

És ezt még a színpadon látni is fáj.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!