Magyar Elektra, Kaposvári Csiky Gergely Színház
Hajdan Bornemisza Péter látta el „keresztény farokkal” és hangolta saját korára Szophoklész Elektráját, most Háy János csempészi bele az ateizmust, feminizmust és mélylélektant Bornemissza művébe. Horváth Csaba pedig kontaminálja mindezt a fizikai színházzal. Valamiért minden kornak fontos e hatalom körül játszódó véres bosszúdráma, de gyakorta áthangolása is.
Az alapképlet: a bűn megtorlása újabb bűnnel valósulhat csak meg, s a jogtalan jóvátételben minduntalan sérül valaki. A Horváth rendezte előadás épp e sérüléseket és a bűn általi széthullást kívánja felmutatni, azonban önmaga hullik szét.
Egyedire koreografált erős képei, friss hangvétele, szokatlanul új szerepértelmezései, erős, szuggesztív alakításai [elsősorban Takács Katié (Klütaimnésztra), Mészáros Sáráé (Elektra), Érsek-Obádovics Mercédeszé (Khrüszothemisz)] és a láthatóan rengeteg munka ellenére sem működik most ez az elrettentő családi dráma. Mozaikosra töredezik, és nem ad ki végül markáns rajzolatot az összkép.
Az elemeiben kiváló előadás egy erőskezű dramaturgért kiált. Feszesebbre húzva tán jobban égetett volna e hatalomért, luxusért vagy épp bosszúért bármire képes urak oly jól ismert látványa. Éppígy az új feldolgozás erénye a veszte is. Háy–Horváth értelmezésében mindenkinek megvan a maga igazsága, és nincs egyetlen vegytisztán pozitív figura sem. Sem negatív. Lehántják mindenkiről a hős pózt, és feltárják meggyőző, emberi indokait vagy épp gyengeségeit. Ettől ugyan hallatlanul izgalmasak lesznek az összecsapások, véd- és vádbeszédek, ugyanakkor épp ez zárlatosítja is a drámát. Az ókori, férj- és anyagyilkossággal megspékelt történet nem bírja el, hogy mindenkinek igaza legyen.
Ez az adaptáció azonban afelé terel, hogy ne tudjunk teljes szívvel senkit se elítélni. Igaz, melléállni sem.
A Horváthnál mindig oly markáns színpadkép és eszközhasználat is a hősök (időnként hatalmasra nőtt) árnyaira és vérvörös ruháira redukálódik most. Mégis maga a kórus, az uraik játszadozását tehetetlenül végignéző és önkéntelenül végigasszisztáló nép válik inkább a főmotívummá. A kórus együtt hajladozik, sopánkodik Elektrával, tartja, emeli, kezét szorongatja vagy épp kerüli. Így nem véletlen, hogy a legfontosabb gondolat is az marad az estből: szabad az, aki elfogadja, hogy nem lehet szabad.
(Magyar Elektra, Kaposvári Csiky Gergely Színház - Városmajori Szabadtéri Színpad)
Az elkallódott alkotást 1923-ban fedezték föl újra, akkor Móricz Zsigmond átiratában került színpadra, ahogy most Háy János frissítette föl a szöveget a kaposvári színtársulat számára.
Paraziták kora.
A későbbi protestáns prédikátor Bornemisza Péter Szophoklész-átirata 1558 júniusában kerül ki egy bécsi nyomdából, feltehetően a német-római császárrá váló Ferdinánd magyar király koronázási ünnepsége alkalmából – erősen a király és a magyar főurak viszonyára aktualizálva. Klasszikus tragédia ekkor szólalt meg először magyar nyelven. Az ekkor 23 éves, utóbb Balassi Bálint nevelőjeként is tevékenykedő Bornemisza nem látott szembenállást a pogány és vulgáris alkotás, valamint az egyházi munkássága között, az utószó szerint békén megfért benne a humanista a prédikátorral. A Bornemisza-mű érdekessége, hogy a drámai kórust egy Chorus nevű vénasszonnyal helyettesíti és behoz egy új szereplőt is, Parasitust (a parazitát), aki Aegisztusz, a trónbitorló szolgája, ám később az Elektra által felbujtott Oresztész oldalára áll át.
(RIP)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!