A sokadik meghajlás után néhányan már állva tapsolnak, majd Alföldi Róbert és a többi alkotó is a színpadra érkezik. A rendezőt Stohl András és László Zsolt fogja közre. Alföldi előbb Eszenyi Enikő igazgatónak dob csókot, majd Stohl és László Zsolt kézfejét is megpuszilja.
Danton (Stohl András) már megtette, „amit megkövetelt a haza”, élvezi az életet, miközben egykori barátja, a fekete szatén cicanadrágot viselő Robespierre (László Zsolt) és hű fegyvertársa, a rollerrel érkező Saint Just (Hevér Gábor) el akarják tenni láb alól őt és körét. Ehhez koncepciós perre van szükségük, beavatva az ügyészt, az esküdteket, majd meggyőzve a népet is. A kivégzésekre a „szebb jövő érdekében” van szükség, az „ellenség” kiiktatása az erkölcsöt, a nép érdekét szolgálja.
Szabadság, elnyomás, erkölcs, terror, hatalom, örömlányok – és köztársaság. Ezen hívószavak mentén kelti életre Alföldi Róbert a Danton halála című, kétfelvonásos, dal- és táncbetétekkel dúsított, újrafordított Büchner-drámát, több mint három órában, a Vígszínházban, a szerző születésének 200. évfordulója alkalmából.
Az előadás kezdetekor a villanyok égve maradnak, érkezik a forradalom egykori vezéralakja Danton, fehér garbóban, farmerban, tornacipőben. Feje először nem is látszik a nyaktiló takarásában. Fémcsatos karórát visel, szakállas és erőteljesen vall szerelmet hitvesének (Járó Zsuzsa). Az első felvonás bő másfél órája alatt a népet megformáló nézőközönségnek is akad „dolga”. A fények csak ritkán alszanak ki, a szereplők „közöttünk” járkálnak, megszólítanak minket, röpködnek a „baszdmeg”-ek.
Robespierre, a megvesztegethetetlen – hallhatjuk többször is – végig az erkölcsről, a terrorról és a köztársaságról prédikál. „A köztársaság fegyvere a terror, a köztársaság ereje az erkölcs.” Hazug érvekkel, a törvényre fittyet hányva, kitűnő szónoki képességeivel, bűnbakképzéssel győzi meg az eleinte még bizonytalan népet, amelynek tagjai végül beállnak a sorba, sőt ők győzködik a nézőket is: kiabálnak velük a széksorok között ugrándozva, beférkőznek a páholyokba is. Aki nincs velük, arra halál vár. Ezt sugallja a színpadon végig jelenlévő, méretes guillotine is.
Danton és köre idegenszívűek – hangzik el –, a nézők pedig értik az utalásokat, többször is összenevetnek(!) a szöveg kínálta jelenvalósággal való párhuzamokon. A naiv Danton, bár figyelmeztetik társai a letartóztatásra és kivégzésének tervére, mégsem hiszi, hogy bekövetkezhet. „Nem merik megtenni” – ismétli mindkét felvonásban. Hiába, a halált nem kerülhetik el, sem ő, sem társai. Egyenként köszönnek el az őket kivégző néptől.
Tőlünk.
Stohl Andrással készült interjúnkat itt olvashatják.
Terméketlen tragédia
Csáki Judit Alföldi-könyve talán akaratlanul is, de tökéletes marketinghúzás volt. A Nemzeti Színház lefejezése utáni felfokozott hangulat szépen elcsendesedett volna, de jött a nyári István, a király és újra fellángoltak az indulatok. A mindenképpen méltatlan hecckampány hozzájárult a könyv példátlan sikeréhez, Alföldi Róbert egy olyan sorstragédia főhőse lett, ahol a bukás elkerülhetetlen volt már jó ideje, de az erkölcsi győzelem kétségbevonhatatlan.
Az Alföldi színháza sorra veszi a direktor öt évét, annak jó, és kevésbé jó pillanatait, igazgatói működésének sikerült, és kevésbé sikerült húzásait. Megszólalnak a társulat tagjai, rendezők, szerzők, elhangzik néhány érdekes pletyka a kulisszák mögül. Közben Csáki saját korábbi kritikáit és nagyon szimpatikusan más színikritikusok véleményét is beemelve akkurátusan mérleget von minden évadról, minden bemutatóról. A főszereplő persze így is Alföldi, aki lehetőséget kapott rá, hogy bárhol, akár egy interjú, elemzés közben is beleírjon a szövegbe, megvédje magát, a döntéseit, ellentmondjon, védekezzen, vagy legjobb esetben más aspektusból láttassa a történteket. Nem feltétlenül szerencsés húzás ez, hiszen minden megszólaló, köztük a kötet szerzője is ki van szolgáltatva annak, hogy a rendezőé az utolsó szó. Gyakran érezhetjük, hogy arra kényszerítenek minket, hogy igazat adjunk neki, vagy éppen együtt búsuljunk vele. Ideális esetben pedig menne ez kényszer nélkül is.
Mégsem ez a leggyengébb pontja a könyvnek, sokkal inkább fájó hiány, hogy nem tekint ki a Nemzeti falain kívül. Talán furcsa ilyesmit számon kérni, de nagyon is fontos lenne látni, hogy hogyan jut oda egy szakma, hogy egy igazgatói kinevezést így keresztül lehet verni mindenkin. Nem esik szó arról sem, hogy megrendezett igazgatói pályáztatás csak egy a sok hasonló eset közül. Ahogy Alföldi színházában volt egy erős akarat, hogy a néző találkozzon a problémáival, szembenézzen a múltjával, az előítéleteivel, úgy ezt a munkát a szakmával szemben is el kell végezni. Ebből lehetne tanulni, a sopánkodás önmagában sajnos terméketlen.
Csáki Judit: Alföldi színháza. Öt nemzeti év, Budapest, Libri, 2013, 426 o.
D.-H. N.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
