Teljesen fölösleges azon aggódni, hogy a Nemzeti Színház ügyébe politika keveredik. Ami nemzeti, az mindig is politikai marad, így az a felvetés, hogy tisztítsuk meg a teátrumot a politikától és hagyjuk meg pusztán esztétizálni, semmiképpen sem releváns.
A Nemzeti Színház és a hozzá akarva-akaratlanul tapadó események, fennállása óta (1837-ben nyitott meg Pesti Magyar Színház néven, de három évvel később már Nemzetinek hívták) mindig a mindenkori nemzetet reprezentálják. Ettől a dátumtól kezdve egyébként a problémák is állandóak: hol életveszélyes az építmény, hol költözni kell, hol van épület, hol nincs.
Elsőként a francia Comédie Française-t nevezhetjük nemzetinek, később Hamburgban épült hasonló eszmeiségű intézmény, természetesen mind egy célt szolgálva: hogy összetartsák a birodalmat, a nemzetet, annak tagjait. Azonban a 19. századi, a világháborúkat megelőző európai térképen abszolút nem választódott el ennyire a nemzetiségek kérdése. Az 1837-ben megnyílt magyar színház nyitóelőadása nemcsak az Árpád ébredéséből állt, hanem színpadra került egy német szerző, Eduard von Schenk Belizár című darabja is. Egy ilyen darabválasztással egyértelművé vált, hogy a Nemzeti Színház, vagyis maga a nemzet is elismeri, hogy a nem magyar anyanyelvű népesség is a nemzet részét képzi. Persze erről ma mélyen hallgatunk. Ha pusztán a kezdetekhez akarunk visszanyúlni, ha az „ősnemzetit” keressük, akkor bizony ez az információ nem elhallgatható, főleg, hogy ettől kezdve fantasztikus újítások kerültek színpadra, elég, ha csak pár átiratot, dramaturgiai megoldást veszünk figyelembe. Ez eltartott egészen a húszas évekig. Aztán megijedtünk. Megijedtünk, mert ha a történelem elvette a nemzetet, akkor nekünk kötelességünk megtartani a Nemzetit. A felerősödő szélsőségek miatt is görcsösen ragaszkodtunk egy eszméhez, amelynek definíciója önmagát oltja ki: hiszen ha a Nemzeti a mindenkori nemzetet reprezentálja, akkor funkciója megfullad az állandó nosztalgiázásban. Itt már természetesen rég nem csak a húszas évekről van szó, hanem a rendszerváltás utáni korszakról is. És a máról.
Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter hivatalába lépésekor azt nyilatkozta, hogy ő nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy mindenhez ért, az ő feladata pusztán annyi, hogy „összehangolja a részt az egésszel”. Aztán kinevezték és ezután már azt mondta: „…olyan kezekbe fog kerülni, hogy mindenki büszkén fogja azt mondani: van egy Nemzeti Színházunk, és az tényleg nemzeti”. Tehát úgy tűnik, hogy Balog Zoltán első interjújában rendkívül szerényen mérte fel saját képességeit, hiszen bizonyságot tett arról, hogy mégiscsak majd mindenhez ért, még azt is tudja, mi az, hogy nemzetinek lenni. Sajnos nem fejtette ki, hogy pontosan mire gondol. A kifejtéssel nem egyedül maradt adós: az elmúlt pár évben az Alföldi Róbertet és az általa vezetett Nemzeti Színházat támadó kritikák egyike sem adott komolyan vehető magyarázatot. Ugyanis az, hogy „kifejezi a nemzeti értékeket”, „megmutatja, mi a magyar” még mindig nem mutat semerre. A frissen kinevezett kulturális államtitkár, L. Simon László miniszter főnökénél is messzebbre ment, s habár egyik mondatával mintha látszólag védené az igazgatót, gyorsan hozzáteszi, hogy Alföldi helye nem biztos addig, amíg nem tisztázott, hogy jövőre kinek a jogköre (esetleg magáé a miniszterelnöké?) lesz igazgatót választani. Valahogy mégis az a gyanúja: igazgatóváltás lesz…
Ezek miatt a megnyilvánulások miatt történik mindaz, amitől amúgy rettegnek: azzal, hogy egységesíteni és erőszakosan definiálni akarják a nemzetet, szétbontják azt. Soha nem volt még olyan, hogy egy politikai erő mellett a nemzet egésze kiállt volna, olyan sem volt és nem is lesz, hogy egy színházigazgatót mindenki egységesen támogasson. Az új Nemzeti alapító okiratában a következőt olvashatjuk: „…a hagyományok folytatása során törekedni kíván arra, hogy a felépült új Nemzeti Színházban, az intézmény jelentőségéhez méltó módon becsülje meg a magyar és egyetemes drámairodalom, a színházművészet tolmácsolóit”.
Az pedig, hogy ezt milyen módon teszi, minden megválasztott igazgató és minden korszak sajátja. Alföldi Róbert bemutat nekünk egy elképzelést – egyébként klasszikusokon keresztül, nézzük csak meg a friss, vagy az elmúlt pár évad műsorfüzetét: Hamlet, Bánk bán, Az ember tragédiája stb. –, ami véleménye szerint reprezentálja a nemzetet és a korszakot, amiben él. Nem mellékesen ezt komoly sikerekkel teszi, hiszen munkája nemcsak a szakmai berkekben elismert, de rendezései évek óta telt házasok a Nemzetiben. Tehát van olyan magyar, aki azonosulni tud az általa vállalt nemzettudattal.
Ha pedig ez igaz, akkor Alföldi eltávolítása megalapozott ok hiányában minimum ésszerűtlen.
A szerző színháztörténet-hallgató
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
