Az Erzsébet téren a szakmai részről minden tekintetben támogatott Bán Ferenc-féle terv valósult volna meg: korszerű követelményeknek megfelelő épület lett volna, aminek színpada egybenyitható a mobil nézőtérrel, így bármilyen színházi produkció befogadására képes. Emellett a ház egyfajta művelődési centrumként, nyitott tereivel alkalmas lett volna, hogy éjjel-nappal fogadja az érdeklődőket, és más művészeti ágaknak is teret adjon.

A kormányzat nem sokkal választási ciklusának lejárta előtt kezdte meg az építkezést, így kódolt volt a vész, de azért sokan nem gondolták, hogy egy olyan beruházást, amibe már tetemes összeget öltek, minden tekintetben törvényes módon elfogadtak, csakúgy ukmukfukk le lehessen állítani.

A Nemzeti éppen elég jelképes intézmény ahhoz, hogy a hatalomváltás demonstrálására is alkalmas legyen, és valószínűleg cél is volt, hogy a hatalom új birtokosai megmutassák, bármi megtehető. Az Orbán Viktor által vezetett kormányok amúgy is mindig szerették azokat a látványos beruházásokat, amelyek a nevükhöz kötődnek, és ezért rendszerint vigyáztak arra, hogy még a választások előtt ők vághassák át a megnyitón a szalagot. Így lett ez a Nemzeti esetében is. Hogy még az írmagja se maradjon az előző elképzeléseknek, 1998/99-ben a teátrum helyét áttették a Duna-partra, s tervet készíttettek Siklós Máriával, ami ellen aztán mind az építész, mind a színházi szakma élesen tiltakozott. Az pedig igazán nem volt kunszt, hiszen erre volt gyakorlat bőven, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amiért Bálint András, aki a leendő színházat igazgatta volna, lemondjon tisztségéről. Így kinevezhették Schwajda Györgyöt miniszteri biztosként, majdani igazgatónak, aki az építkezést is levezényelte. Schwajda jó direktor volt Szolnokon, és gyorsan, ha nem is minden kívánalomnak megfelelően, de mutatósan felújította az ottani színházat, éppen Siklós Mária elképzeléseinek megfelelően.

Az is tudható volt a kiválasztott emberről, hogy keményen dolgozik, céljai érdekében akár a buldózer, megy előre, túl sok politikai skrupulussal pedig nem rongálja az egészségét, így aztán a határidők tarthatók, a kitűzött március 15-re, nemzeti ünnepre feltehetően avatható lesz a Nemzeti, és a prominensek ott feszíthetnek a díszpáholyban. És ez így is lett, de közben elkészült egy olyan ház, ami sok tekintetben alkalmatlan a színjátszásra, diszfunkcionalitásával és erősen megkérdőjelezhető ízlésvilágával rossz- nyelvek szerint az első Orbán-kormány dicstelen emlékműve.

A meglehetősen eklektikusra sikeredett épületet hasonlították már felcsicsázott bevásárlóközponthoz éppúgy, mint harmadosztályú szállodához, de ennél nagyobb gond a rossz akusztika, és hogy az erkély szélső soraiból, meg a páholyokból a színpad jelentős része nem látszik. De még ezeknél is komolyabb baj, hogy az alig hatszáz főnél többet befogadó nézőtér ormótlanul nagy, a nyolcadik sor után az ember már a világvégén érzi magát, a csaknem dupla annyi férőhelyes Vígszínház vagy Operaház, a színpadot szinte körülölelő nézőterével jóval emberibb léptékű.

Schwajda már a nyitó előadáson, Az ember tragédiája premierjén sem mutatkozott – le is mondott. Villanásnyi időre Huszti Péter lett az igazgató, mert az új miniszter, Görgey Gábor őt nevezte ki, de a szakma tiltakozásának ezúttal helyt adtak, pályázatot írtak ki, amit Jordán Tamás nyert. Jordán beüzemelte, konszolidálta a színházat, társulatot teremtett, megnyert olyan rendezőket, művészeket, akik kezdetben bojkottálták az intézményt. Üzemképes színházat adott át Alföldi Róbertnek, akit már a kinevezésekor, sőt előtte is gyakran támadtak, így a személye és a körülötte kialakuló műbalhék is fokozottan fókuszba állították a teátrumot: markánsan erős szemléletű, vitára ingerlő produkciókat rendez és generál, ezzel többeket ingerel is. Fiatalok számára közel hoz klasszikusokat, az előadásaival beleszól társadalmi kérdésekbe. Szakmailag elismert, fesztiválokon díjat arató, de többek szemében szálkának számító színházat csinál.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!