Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk, Weöres Sándor Színház
Szürreális névsorolvasás: a nevek mellett ott a születési és a halálozási dátum is. Osztálytársak, három lány és hét fiú nevetve tervezik, mik lesznek, ha felnőnek.
Egyikük álma sem teljesül: közbeszól a háború, a bolsevik és a náci szellemiség terjedése, a terror.
Az egykori diáktársak saját életük történetén keresztül mesélik el a 20. század borzalmait, 1925-től napjainkig. Rémtörténetek sora rajzolódik ki: az eleinte testi-lelki jó barátok esküdt ellenségekké válnak, a náci eszmét vallók egykori cimboráik meggyilkolásától, megerőszakolásától sem riadnak vissza. Ízelítőt kapunk a lengyelzsidó- német-orosz kapcsolatok háború alatti hangulatából is, és felmerül az elhallgatott bűn és a közös felelősség kérdése is. A múlttal való szembenézés csupán a két legtovább élő szereplőnek sikerül. Az ő büntetésük éppen az, hogy meg kell érniük az aggastyán kort.
Lukáts Andor rendezői koncepciója alapján bár nem mindig látjuk a borzalmakat, a kínzásokat a színpadon (az égő pajtában megfulladt zsidók tragédiáját például úgy mesélik el), az érzékenyített nézői idegrendszer mégis aktívan odavetíti maga elé mind. (A dráma a valóságban is megtörtént: Jedwabnében, Varsótól 170 kilométerre, 1941. július 10-én 1600 zsidó lakost bekergettek a kisváros egyik pajtájába, és rájuk gyújtották.)
Bár célját tekintve nincsenek látványos színpadi elemek, jelmezek, miközben lenyűgözőek a színészi teljesítmények – Bajomi Nagy György, Kiss Mari, Nagy Cili és Mertz Tibor –, az előadás összességében éppen a visszafogottságával éri el hatását.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!