– A felsőbb utasítás már a pénztárnál kezdődik. Beljebb is ilyen oldott a hangulat?

– Nem tudom, milyen, én se nagyon mehetek be, a belépőmet is elvették.

– De még itt dolgozik. Magyarázat­képpen alkotott magára egy új szót: kenyérgyáva. Mostanság viszont mintha ismét buzogna önben a lázadó hév. Létezik harcos kenyérgyáva?

– Én igaziból tényleg kenyérgyáva vagyok, mivel a két nagy fiam mellett egy öt- és egy hatéves kisgyerekem is van. Kötelességem, hogy elmenjek vadászni, elkapjam a tyúk nyakát, mint Vuk, és hazavigyem. A színház a tyúk nyaka, és nem szabad kiengednem a fogam közül. Így leszek tyúkbátor, igen ezek a jó szavak: kenyérgyáva és tyúkbátor. A történések formálnak ilyenné. Hogy az Új Színház, ami mulató volt egykor, az lesz megint elég gyorsan. A tizenvalahány tagból már elment Pokorny Lia, Takács Kati, Hirtling István, Gáspár Sándor, Száraz Dénes, Eperjes Károly. És ami a színházon kívül zajlik: el akarják vinni a József Attila-szobrot, hát persze, hogy oda kellett menni és azt mondani: na. Elkezdték kitakarni a nem tetsző embereket a közmédiában, akkor már azt mondta az ember, hogy nana. Az ez ellen tiltakozó éhségsztrájkolókat vegzálták. Milyen ország az, ahol az ember nem éhezhet kedvére?

– Miért érzi úgy, hogy ez mind az ön ügye?

– Ez mindenki ügye! Ez nem úgy van, hogy tudomásul veszem és kussolok. Párizsban ma is van Sztálingrád metróállomás és Szevasztopol sugárút. Hát akkor? Mi ez az állandó átnevezgetés? Milyen sértett lesz Orbán Viktor unokája, ha majd a nagypapa szobrát elviszik. De hát a papa is ezt csináltatta, ugye. Én a szabadságot szeretem. Szeretem, ha nem piszkálnak, ha nem kell harcolni. Engem szabadságharcossá tesznek nap mint nap. Megélhetési pofabefogás zajlik. Az Új Színházban a portás nem merte elmondani, hogy mit mondtak neki az igazgatóságon, miért nem engednek engem be. „Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény.” (József Attila: Hazám)

– Azt írta a Facebookon, hogy párbajképes. Kivel?

– Azt meg kell válogatni, hogy kivel. Akinek ezt írtam, az nem volt párbajképes, mert miután látta, hogy a főrabbi a barátom, ocsmány gondolatsort írt, amitől ő vállalhatatlan lett.

– Kivel kell most párbajoznia?

– Szerencsére senkivel, egyelőre.

– A színházigazgatóval sem?

– Nem. Az kicsinyes lenne. Kapok fi­­zetést és munkát is. Négy darabban játszom (Fösvény, Virágoskert, Don Car­los, Varázshegy), amelyeket szeretek is. Határozatlan idejű a szerződésem. Lehet, hogy az évad végéig, de akár öt évig is maradhatok.

– Pedig Dörner György, az Új Színház igazgatója nem engedte el a szokásos, 15 órás, Költészet napi József Attila-sza­valásra. Megindokolták a tiltást?

– Nem indokolták. A Költészet Napján fel kellett lépnem a színházban Dinnyés Józseffel, akitől bocsánatot kértem, mert nem akartam ebbe őt belerángatni, Dörnerék „tették bele”. A kezdéskor két néző volt és a nézőtéri jegyszedő, meg a ruhatáros. Az igazgató úr sem volt ott, mert „mint a gróf, tán éppen agarász”, a komáromi művelődési házban adta elő önálló estjét.

– Önnek miért nincs önálló estje?

– Sokkal jobban szeretem a verset és a versmondást annál, semhogy haknizzak vele, vagy hogy elsőrendű pénzkereseti forrásnak tekintsem. Ha elhívnak, megyek, persze nem mindenhova. József Attila minden verse nincs gázsiért. Ez csak úgy van, barátságból, a varázs iránti szeretetből. „Ha én sírok, a világ vére hull, / Ha káromkodok, minden trón remeg, / Ha nevetek, az Isten is örül / S tavaszba szöknek akkor a telek!” (József Attila: A legutolsó harcos)

– Hány verset tud fejből?

– Baromi sokat. Juhász Ferenctől négy­órányit, Nagy László három nagyon hosszú versét tudom. Kilométereket Ady­ból, Petőfiből. József Attilából több százat és Shakespeare-szonetteket. Ami megcsap, amit szeretek, azt irdatlan gyorsan, még nekem is ijesztően gyorsan tanulom, ami nem az enyém, azt viszont nagyon nehezen, és el is felejtem hamar.

– Szerdán este egy szobaszínházban szavalt. Ez lenne a jövő színháza?

– A mobillal, az internettel, a tébolyult, felgyorsult információáramlással egyre több falat rakunk magunk köré, kevésbé mozdulunk ki, nincsenek közös élményeink, ettől én megbolondulok. Nincsenek közös dalaink se, mert ellopták tőlünk, illetve az olyan fiatalokat, mint ön, már meg sem tanították. Elloptak önöktől sok mindent. Viszont cserébe mindenről tudnak a tévé és a világháló által. A média, az azt irányító politika, és a politikát irányító pénz tette ezt. Az utcán az emberek nem beszélnek egymással, nézze csak meg! Csúnya arcú emberek utaznak a villamoson, mert belülről csúnyává tették őket. Pedig a szegény, elbutított magyar nemzet egyként fogékony a jóra és a butaságra is. Ebben a világban a színház folyamatosan alakul, a lakásszínház jó dolog, de nem lehet belőle megélni.

– Ismét a megélhetést említi…

– Hát persze. Tudja, nálunk, Kis­tarcsán, ahol a családommal élek, a két szép szerelemgyerekemmel, a szemeteskukák körbe vannak kerítve és kulccsal be vannak zárva, hogy ne lopják el a szemetet. Milyen ország az, ahol a szemetet elzárják? A ’89 utáni erkölcsi züllés ott kezdődött, amikor a köztársasági elnök nem fogott kezet a kitüntetettel. Nem kell csodálkozni, hogy akkor a másik kisdoktorit hazudik magának és a világnak. Akkor lesz itt demokrácia, ha a képviselők is a Parlament bejáratától öt méterre dohányoznak majd.

– Van felkérés, amire nemet mondana?

– Wass Albertet például nem szavalnék semmi pénzért, mert rosszak a versei.

– Nemcsak űzi, tanítja is a versmondást művészeti iskolában. Tud olyan mentor lenni, mint amilyen önnek volt Major Tamás vagy Jancsó Miklós?

– Alkatilag sem vagyok rá képes és a helyzet sem olyan. De szinte senkire sem néznek már úgy. Egyre olcsóbbá válik minden. Az esztétikai tekintély hiányzik. Parti Nagy Lajosra vagy Kukorelly Bandira minden költőnek úgy kéne felnéznie, hogy hanyatt esik bele. Juhász Ferencet nagyon szeretem, de megvan a háromlépéses, tisztelgő távolság, ami Pilinszkyvel és Nagy Lászlóval is megvolt. Ez a mai fiatalokban nincs.

– Mikor sírt utoljára?

– Szoktam. Leginkább verseken. A szép orrba tud vágni, hanyatt esek és zokogok. Az életem körüli hullámokon inkább nevetek. Ahhoz csak távolság kell. Ha túl közel vagy, sírsz, el kell távolodni. Magamon is szoktam nevetni. És beszélgetek is magammal: ejnye, Ba­lázska…

– Van, amitől fél?

– Nincs. Akkor húzom le a rolót, ha azt gondolom, hogy elég volt. Tudja, ha eljön a helyzet, hogy nem akarnak, akkor abbahagyom. Régóta nézem az embereket. Sok performanszot csináltam, egyszemélyes szerepjátékokat is Kapolcson. A szépség koldusa is voltam: kitéptem egy papirosból Magyarország térképét, nem a nagyét, hanem a Magyar Köz­társaságét.

– Olyan most épp nincs…

– Na, igen, hogy a bánatba ne kapja fel az ember a vizet?! Én megrendeltem az Alaptörvényt, nagyon várom, hogy megérkezzen. És megnéztem a Várban a Kerényi-féle kiállítást. Rákosiék azért a festmény méretét nem határozták meg. Ez mi? És mi az, hogy húsvéti alkotmány? Lesz karácsonyi és pünkösdi is?

– Ott tartottunk, hogy Kapolcson volt a szépség koldusa…

– Igen, koldultam az autók között, megtapasztaltam, hogy az milyen kegyetlen dolog. Azóta foglalkoztat a gondolat, hogy megkérdezem a hajléktalanokat – itt is él egy a Paulay sarkán –, hogy miért él? De ehhez bátorság kell. Gyáva vagyok még hozzá, de meg fogom kérdezni majd egyszer.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!