Pap Vera alakítását a Mikve című előadásban – melyben egy ortodox zsidó rituális fürdő főnökét alakítja – ítélte a legjobbnak a Pécsi Országos Színházi Találkozón a színész zsűri.
– Az a nő, akit a Mikve című darabban alakít, éppen az ellenkezője, mint amilyeneket általában önre szoktak osztani. Nem kikészült, szétesett, piás, drogos, hanem túlzottan is összeszedett, ez már merevséggel párosul.
– Be kell tartatnom a szabályokat a többiekkel, akik erre egyáltalán nem hajlandók. Arról is szól a darab, hogy egy ortodox zsidó közösségben szigorú rendnek kell lennie. De közben meg megy előre a világ, más értékrendek is előtérbe kerülnek. Az embernek valahogyan ragaszkodnia kell a gyökereihez, a tradícióihoz, de ugyanakkor a számítógépek világa már mást is diktál.
– Sokak számára kérdés, mennyire kövessék a tradíciókat, higgyenek-e egy vallásban vagy éljenek a saját elképzeléseik szerint.
– Olyan színésznő írta a darabot, aki maga is felrúgta a hagyományokat, ezért nem is beszél vele a családja, azt viszont tudja, hogy ennyi színésznőnek muszáj jó szerepeket írnia.
– Belemenőssége legendás: annak idején, a Vadászat előadásának egyik próbáján megkérte Mádi Szabó Gábort, szerepe szerint pofozza meg tisztességesen, és ő akkorát lekevert, hogy önnek kiesett a fogtömése. Szeret – átvitt értelemben is gondolom – pofonokat kapni?
– Másként nem érdemes a színészetet csinálni. Az embernek át kell engednie az idegrendszerén azt az alakot, akit játszik.
– Honnan meríti a tapasztalatot ennyi szétesett ember ábrázolásához?
– Tényleg nem olyan vagyok, mint azok a szétesett emberek, akiket játszom, bár nyáron én is megiszom a magam fröccsét. De próbán vagy előadáson sosem iszom, mert akkor nem tudok rendesen beszélni. Van azonban az a fajta színész, akinek kell egy kis dopping.
– De akkor hogyan jönnek ki önből ezek az alakítások?
– Kőbányáról jöttem, ezért korán, már gyerekkoromban sok mindent tudtam az életről.
– Vitte például az édesapja kocsmába?
– Persze. Meg a nagyapám is. Kőbányán még azok az igazi, füstős, bádogpultos kocsmák voltak. Utcabál is volt, ott valahogy úgy éltünk, mint egy faluban. Gyerekkoromban bunyókat és egy késelést is láttam, valami nőhistórián két fiú egymásnak ugrott, és előkerült a bicska…
– Még a tragikus sorsú embereket is úgy formálja meg, hogy rendszerint groteszken humorosak legyenek.
– Mert engem korábban elkönyveltek naiva alkatnak. És én úgy utáltam ezeket a figurákat, hogy megőrültem tőlük, mert annyira sótlanok. Ilyenkor is mindig azt kerestem, hogyan lehetne egy kis humort csempészni a játékba.
– Az Angi Veráért Chicagóban és Rómában is megkapta a legjobb női alakítás díját, de azóta sem játszott ilyen fajsúlyos filmszerepet.
– Fogalmam sincs, miért alakult így. Ha fölkértek, szívesen játszottam filmen is, egyébként pedig foglalkoztam a színházi szerepeimmel.
– A főiskola óta a Vígszínház tagja. Soha nem bántották meg? Soha nem akart eljönni?
– Volt ilyen, persze. Először fáj a lelkem, aztán gondolkodni kezdek azon, hogy miért fajultak a dolgok idáig. Sokáig például nem kaptam rendes szerepet a Vígszínházban. Fölmentem Marton László igazgatóhoz, és föltettem neki azt a kérdést, hogy „mond meg, Laci kerek perec, kellek én ide, vagy egyszerűen csak éreztetni akarjátok velem, hogy énrám itt nincs szükség? Mert fiatalkoromban olyan voltam, mint egy igásló, szerettem, ha leterhelnek. Most meg mintha lógáznám a lábam”. Erre azt válaszolta, „jó, hát persze, csak nem tudok minden évben arra gondolni, hogy…” Erre azt mondtam, „jó, csak legalább kétévente gondoljál arra, hogy…” Amikor figyelmeztettem őket arra, hogy nem bánnak elég jól a tehetségemmel, mindig jelentősebb szerepeket kaptam. Idén volt három bemutatóm, plusz a színművészeti egyetemen egy vizsgában is játszottam. Iszonyatosan kidolgoztam magam. Nagy dolog manapság, hogy az ember azt mondhatja, van munkája. Meg, hogy kap fizetést.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
