Hegedűs, zeneszerző, de magát csak színházi zenésznek nevezi. Kovács Márton a Pécsi Országos Színházi Találkozón két produkcióért is kiérdemelte a legjobb színházi zene díját.
– Ilyen szempontból szabálytalan a pályám, először néptáncos voltam, de persze közben tanultam hegedülni, aztán énekszakra jártam, és mindenféle zenekarokban játszottam. Ezek közül az egyiket, a The Folk Tone Drum nevűt, Sramó Gábor igazgató meghívta a pécsi Bóbita Bábszínház felnőtteknek szóló, ír rémmesék alapján készült, O’Kane és a holttest című, sok horrorelemet tartalmazó előadáshoz zenélni. Ez volt az első színházi munkám. Egy másik zenekarral pedig, amely magyar népzenét játszott, Bezerédi Zoltán, amikor 1997-ben Kaposváron rendezte a Sárga csikót, hívott a produkcióhoz zenélni. Ennek a darabnak a zenei vezetője Márkos Albert volt, akivel nagyon összebarátkoztunk, és a kaposvári társulattal sokat mulatoztunk. Hajnali ötig egyfolytában pengettük a hangszereinket a kocsmában.
– Mesélték, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozón a Parasztopera előadása után is hajnalig játszottak a színészbüfében.
– Ez igen jólesett. Azoknak a zenészeknek, akikkel együtt szoktam zenélni, mindig van valami hiányérzetük, hogy az előadásban korlátozottan és fegyelmezetten kell játszani, de a kocsmai zenélésben abszolút szabadon lehet mindent csinálni.
– Színházi munka közben nyilván azért sem lehet teljesen szabad, mert amikor zenét szerez, figyelembe kell vennie, hogy melyik színész mit nem tud kiénekelni.
– Én általában a próbákon írogatom meg a zenét. Akkor látom, hogy mi történik a színpadon, és erről eszembe jutnak dolgok. Így tudok jól alkalmazkodni a produkcióhoz. Ennek érdekében nem ragaszkodom mindenáron a magam zeneszerzői gondolatához. Ez irtózatosan izgalmas összjáték. Mohácsi János rendező például, nagyon jól tudja használni az előadásaiban a zenét, vele dolgozom a legtöbbet.
– Imre Zoltán koreográfus volt arról híres, hogy a legbotlábúbb színésznek is képes volt olyat kitalálni, amitől úgy nézett ki, mintha valamennyire tudna táncolni. Ilyen nyilván van a zenében is.
– Van, persze. Például, amikor tavaly bemutattuk A falu rosszát Kaposvárott. Kocsis Palinak, aki szereti a zenét, de nincs biztos hallása, egy duettet kellett énekelnie Nagy Ilonával. Figyeltem rá, hogy ne legyen bonyolult a dal, ne kelljen sokféle hangot énekelnie, és utána gyapáltam, rengeteget gyakoroltunk. Borzasztó szorgalmas volt, bele lehetett verni, hogy mit kell csinálnia.
– Ön gyakran színészi feladatokat is kap, például a Nemzeti Színházban, az Úri muriban cigánymuzsikusként megalázzák az egyik jelenetben, a Parasztopera pécsi előadásában pedig hegedűsként belekerül a lakodalmi forgatagba. Láthatóan élvezi ezeket a szituációkat.
– Nagyon. Minél inkább részt tudok venni az összjátékban, annál jobban érzem magam, mert engem igazából a színház érdekel. Ilyen szempontból is szabálytalan vagyok, mert nem a zenét akarom mindenáron megvalósítani, hanem azt keresgélem, hogy egy-egy jelenethez, figurához, milyen akusztika köthető.
– Olyan, mint egy bárzenész, aki bármit lejátszik, ha arra van szükség?
– Olyan vagyok, mint egy zenebohóc, aki, amikor kiáll a porondra, úgy tűnik, hogy mindent tud. Kicsit szaxofonozik, kicsit zongorázik is, kicsit ezt, kicsit azt csinál. Ha kell, én is tudok például barokk stílusban játszani, de ha ezt egy zeneakadémiai tanár elemezné, akkor nagy karót kapnék. A színház szabad légkörében, egy adott jelenetben, viszont jól hathat.
– Megesett, hogy egy színész arra kérte, húzza el a nótáját?
– Persze. És előfordult már, hogy lebuktam. Az egyik Parasztopera-előadás után Csarnóy Zsuzsi mondta, hogy a János vitézből az Egy szál rózsaszálat mindenképpen játsszam el neki, és én pedig belekezdtem az Egy szál harangvirágba…
– Nyugdíjas koráig jó önnek, ha ezt csinálja, vagy egyszer azért csak meg akarja írni a nagy szimfóniát, operát?
– Gondolkoztam már azon, hogy színészeknek írhatnék zenés játékot. Bennük – a zenei tanulatlanság miatt – mindig van esendőség, és ez számomra szép, emberi tulajdonság.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
