POSZT: Kedélyes igazodás

Pécs főterén március óta áll Leonardo Kolosszusának másolata, egy nyolc és fél méter magas lószobor. A történet szerint 1482-ben Milánó hercege bízta meg egy emlékmű elkészítésével, és ez a feladat hívta életre a valaha volt legnagyobb lószobor vízióját. Csak a víziót és nem magát a szobrot. Leonardo ugyanis először agyagból készítette el a minden egyes részletében aprólékosan kimunkált művet, majd hozzálátott egy különleges technika kidolgozásához, amely lehetővé tette volna, hogy a szobor bronzból is elkészüljön. A politika azonban közbeszólt. A franciák megtámadták Milánót és Sforza hercegnek ágyúkat kellett öntetnie szobrok helyett. És ami Leonardónak még nagyobb csapást jelentett, a városba betörő katonák elpusztították a szobor agyag verzióját is. Sokéves munkája veszett kárba, de ennél még fájdalmasabb lehetett látni, hogy a Kolosszus víziója is semmivé lesz – leszámítva azokat a jegyzeteket, amelyekből aztán a vállalkozó kedvű utókor rekonstruálni tudta a szobrot. Ha nem is bronzból, de üveggyapotból.

A Sforza-ló feje éppen a Pécsi Nemzeti Színház irányába néz. Öt perc séta a Széchényi tértől a Király utcán. Emlékszem, amikor hat évvel ezelőtt először voltam a POSZT-on, zsúfolásig volt a belváros fiatalokkal és a versenyprogramokra való bejutásnál csak a fesztivált otthagyni volt nehezebb.

A POSZT már jó pár éve nem ilyen. Elgondolkodtató, hogy egy ötszáz éves lószobor története többet mond általában a művészetről, de a kortárs művészetről is, mint az Országos Színházi Találkozó. Vízióról, alkotói bátorságáról, művészet és politika viszonyáról. És akkor a reneszánsz életörömről még nem is beszéltünk.

Stenczer Béla, a fesztivál ügyvezető igazgatója már a találkozó vége előtt három nappal kijelentette, hogy „az utóbbi évek legjobb fesztiválját” sikerült tető alá hozni, hiszen több mint tízezren váltottak jegyet és az időjárás is remek volt. Az, hogy „Pécs belvárosában ezrek hömpölyögnek az utcán délutántól késő estig, a hangulat fantasztikus” erős túlzás. Az esti előadások után leginkább a művész büfé környékén van élet, de a népsűrűség itt se szárnyalja túl egy zsúfoltabb garden partyét. Úgy tűnik, hogy bár a pécsi lakosság lelkesen látogatja az előadásokat, a fesztiváléletből nem kér. Bár ez előbbi sem kis teljesítmény. A versenyprogram tizenhárom előadásán kívül száznyolcvanhét off eseménnyel kínálták meg a látogatókat június 5–14. között.

Idén a válogatók, Sándor L. István kritikus és Császár Angéla színésznő különböző kultúrpolitikai érdekek és áramlatok között lavírozva egy vállalható, de nem különösebben intenzív programot állítottak össze: a tizenhárom előadásból hat budapesti, négy vidéki, három határon túli, tíz kőszínházi és három független előadás. Mintha egyfajta szintézisre törekedne a POSZT, az összehasonlítás esélyét is kizárva, hiszen mi értelme lenne összevetni egy koprodukciós budapesti színházi nevelési előadást (A hosszabbik út) egy vidéki nemzeti színház repertoárdarabjával (Énekes madár, A tanítónő, Woyzeck), vagy a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipkéjét az utána játszott Fényevőkkel.

Az idei POSZT drámaíró sztárja (ismét) Székely Csaba. A szerző három év alatt aratott viharos sikert a magyar nyelvű színházakban Bányavidék trilógiájával. Az idei versenyprogram egyik darabjának írója (Bányavakság), másiknak átírója (Alkésztisz), és az off programban felolvasásra került két másik műve is (a Szeretik a banánt, elvtársak? és a Vitéz Mihály). Ő a mi McDonagh-unk, aki az ír nyomor helyett az erdélyiről ír. Kegyetlenül, viszont rendkívül szórakoztatóan. Mint Pintér Béla.

Apropó Pintér Béla: az évad egyik legerősebb és egyértelműen legprovokatívabb darabja, a Titkaink nem került be a versenyprogramba. Jelentős hiány. Nehéz másképp magyarázni, mint a provokatív társadalmi és politikai témák (a pedofília és az ügynökkérdés) kerülésére való hajlammal.

Ezt a súlyos hibát enyhíti valamelyest a Vörös (Budapesti Katona József Színház) szerepeltetése, amely egyrészt politikai témájú (az 1944-es délvidéki magyarellenes bűncselekményeket dokumentálja), másrészt színházi nyelve is újszerű. De pont színházújító szerepe miatt érthetetlen, hogy az Európában egyre elismertebb Mundruczó Kornél munkáinak miért nincs itt helye, és mért hagyják ki az évad egyik legjelentősebb női alakítását hozó (Börcsök Enikő) vígszínházi Zsótér-rendezést, a Téli utazást is. Úgy tűnik, a szintetizáló válogatás a legradikálisabb színházcsinálók kizárásával jár.

Ezek a tendenciák egy olyan, nem túl vonzó jövőt festenek, amelyben a POSZT nem lesz komolyan vehető megmérettetés. Inkább egy Pécsett megtartott kedélyes színházi szemle, amely valami elképzelt közízléshez próbál igazodni. A szép napsütéses időben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!