A XII. Pécsi Országos Színházi Találkozó tegnap véget ért. Furcsa módon az off programban gyakran színvonalasabb produkciókat láthattunk, mint amilyenek a versenyelőadások voltak.

  <h1>Fotók: Kálmándy Ferenc, MTI</h1>-
  <h1>XII. Pécsi Országos Színházi Találkozó </h1>-

Fotók: Kálmándy Ferenc, MTI

- – Kép 1/2

Hiába beszélt annyit Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter a XII. Pécsi Országos Színházi Találkozó megnyitóján a katarzisról, amikor rögtön utána ott ülök a versenyprogram első előadásán, csak nem akar jönni az a fránya érzés. Nemhogy megrendülést, megtisztulást nem érzek, de szinte semmit azon kívül, hogy veszettül elálmosodom a Veszprémi Petőfi Színház Értelem és érzelem című produkciójától. Ettől a szappanoperához hasonlatosan nyúló, szirupos mifenétől, ami Jane Austen regénye alapján készült, és nehezen elképzelhető, hogy minőségi szempontok alapján került Pécsre.

Most, hogy a válogatók személyénél már nem mindegy a politikai hovatartozás, és figyelni kell arra, hogy egy színházból lehetőleg csak egy produkció érkezzen, valamint hogy kiegyenlített legyen a vidék-főváros arány, a színvonal törvényszerűen csökken. Ráadásul, ha a zsűritagok többsége vállaltan nem kedveli az erősen társadalomkritikus előadásokat, akkor bizony közel sem biztos, hogy a legjobb produkciók vetélkednek a POSZT-on. Azt pletykálják, hogy a szakmai beszélgetés referenseit megkérték, ne mondjanak rosszat, így ennek a találkozónak az eredeti szándéka, hogy értékfelmutatás és mérce is legyen, meglehetősen kérdéses.

Hogy a mögöttünk lévő évad legjobb tizennégy produkciójába – ennyi szerepelt ugyanis a versenyprogramban – beletartozna a Kamrában bemutatott A mi osztályunk, vagy a Szkénében játszott, Pintér Béla és Társulata által jegyzett, Kaisers TV, Ungarn, az biztos. Az előbbi egy osztály tagjainak történetét dolgozza fel, nebulókortól az öregkorig, vagyis napjainkig, Máté Gábor rendezésében hihetetlenül érzékletessé téve, hogy kiből miért lett gyilkos, vagy áldozat, köpönyegforgató megalkuvó, netán hős. A másik pedig eleven pimaszsággal, veszett jó színészi játékkal, megsemmisítő erejű humorral, nagyon is arról a káosszal, hatalmi tébollyal vegyes zűrzavarról szól, amiben élni kényszerülünk. Ehelyett láthattuk például A filozófust, ami helyes, jól megcsinált szórakoztató előadás, még stílusbravúr is Bessenyei György darabjának színpadra állítása. De messze nem olyan erőteljes előadás, mint például a Pécsre nem hívott Caligula helytartójának eredetileg Zsámbékon bemutatott, többfelé játszott verziója, hogy akár a kaposvári színinövendékek festői látványvilágú, komor hangulatú, Jeles András által „celebrált” Téli utazásáról ne is beszéljek. Ez utóbbi legalább az off programban látható volt. Ebben a kategóriában inkább az értékek felmutatása lehetett a fő szempont. Remek volt például a Pécsi Harmadik Színház In memorian Ö. I. című kompozíciója, ami Örkény István drámáinak részletei­ből, egyperceseiből, prózai szövegekből tevődik össze. És tulajdonképpen csaknem ugyanarról beszél, mint A mi osztályunk: hogy hogyan válhat belőlünk gyilkos és áldozat egyaránt.

Az off programok fő helyszíne a gyönyörű Zsolnay Kulturális Negyed lett. Emiatt nem telt meg idén élettel a bazilika előtti Sétatér, ami azelőtt a nagyszínpadával, grill és bográcsételeivel, lángossal, kürtös kaláccsal, borral, sörrel, és hajnalig tartó lenyűgöző emberáradatával, a fesztivál legnépszerűbb szabadtéri rendezvénye volt. Most a Zsolnayban ez kínosan nem működött. A belvárosból húszpercnyi erőteljes gyaloglással elérhető negyedbe nem ment ki elég ember. Így az ételeket, italokat áruló bódék zöme akár már este nyolc körül, ha nem előbb, bezárt. A negyedbe kivivő, de mindössze csak óránként járó kisvasútból is este nyolckor elment az utolsó. Ezért azoknak a zenekaroknak, amelyek korábban a Sétatéren tömegek előtt léptek fel, finoman fogalmazva, szórványos volt a közönségük.

A színházi produkciók egy része sem járt feltétlenül jobban, amikor például a kaposvári színinövendékek Cseh Tamás dalokat énekeltek még a belvárosi régi Bóbita Bábszínházban, alig lehetett beférni. Most viszont, amikor a meglehetősen szép, új Bóbita Bábszín­házban, szintén fantasztikusan adtak elő Sebő Ferenc-dalokat egy másik osztály tagjai, jó, ha harmincan ültünk a csaknem kétszáz fős nézőtéren. És bizony fölveti azt a kérdést, ha a POSZT idején nincs dugig a negyed, mi lesz a hétköznapokon?

 

Díjazott apokaliptika

A POSZT hagyományosan a kortárs magyar drámának is helyet ad. A Szín­házi Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórum eseménysorozat idén is könyvbemutatókkal, vitákkal, felolvasó­szín­házzal várta az érdeklődőket. Megis­merhettük például Szálinger Balázs Köztársaságát, Székely Csaba Bányavakságát és Borbély Szilárd Szól a kakas című művét. Telt házzal zajlott az első drámás írók műveinek elemzése is, Radnóti Sándor, Forgách András, Závada Pál és Ágoston Zoltán szakértői közreműködésével.

A Vilmos-díjat, egy üveg vilmoskörte pálinkát a közönség szavazati alapján Keresztesi József nyerte, akinek Holt­szezon című műve megelőzte Lénárd Róbert és Szép Annabella alkotásait.

Keresztesi verseket, dalszövegeket, esszéket és kritikákat ír, felolvasásokat is tart. Most díjazott alkotása az Örkény Színház drámapályázatán megosztott harmadik lett Borbély Szilárdéval együtt még a múlt év végén.

„Két éve kezdtem el írni a Holtszezont, kiforrott lett, mert sokáig készült, pont be tudtam adni a pályázatra” – mondta lapunknak Keresztesi József író. A dráma egy mai szupermarketben játszódik, ahol munkahelyi konfliktus alakul ki, a fogyasztóvédelem és a panaszkönyv is előkerül, egy nő pedig bekattan. „Számos előtanulmányt végeztem, könyveket olvastam a hipermarketek világáról, megtudtam, hogy például a polcok szélén lévő termékek után, amelyeket a vásárló hamarabb vesz észre, helypénzt kell fizetni. A szereplőkön óriási a nyomás, ingerlékenyek, a feszültségük lassan fokozódik, végül már visszafordíthatatlan lesz. Apo­ka­liptikus távlatok, vér és abszurd, sorsdráma ez és annak a paródiája is.”

(K. V.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!