Egy héttel a hivatalos döntés bejelentése után sok újat már nemigen lehet írni a Nemzeti Színház körüli vircsaftról. Lassacskán a felháborodás is alábbhagy, és szép komótosan mindenki belenyugszik: politikai döntés született.

 
Németh András Péter felvétele

Nagy ügy. Volt már ilyen a világtörténelemben. Ahogy Törőcsik Mari is kitért rá a szinhaz.hu villáminterjújában: „Ferenc József császár ideje óta, Kádár János korán keresztül mindig a kultúrpolitika döntött a Nemzeti Színház vezetőjéről”. Ami miatt mégis csak ott a tüske minden demokratikusan vagy legalábbis szabadon gondolkodó, színházat és kultúrát szerető magyar állampolgárban, az sokkal inkább az Alföldi Róbert és a szakmailag szintén megkérdőjelezhetetlen Vidnyánszky Attila számára épp úgy méltatlan műsor, amelyet „pályáztatás” címszóval az utóbbi hetekben színpadra vitt a kulturális kormányzat.

Mert lehet mást gondolni arról, milyennek kell lenni egy ország Nemzeti Színházának, mint ahogyan azt Alföldi Róbert az elmúlt 5 évben megálmodta. Lehet nem szeretni azt, amit ő csinált, lehet nem érteni a miértjeit vagy kifogásolni a színpadi nyelvét. Lehet azt mondani, mint ahogy Vidnyánszky Attila is teszi a pályázatában, hogy egy Nemzeti Színház nem vizsgálhatja csupán a jelen vitás társadalmi kérdéseit. Problémafelvetése nem korlátozódhat pusztán a társadalmi mozgások pillanatnyi változásaira, hanem túl a napi aktualitásokon, térben és időben messzebbre kell tekintenie – bármit is jelentsen ez. És mindezek fényében még kezet nyújtani is lehet Alföldi Róbertnek, és azt mondani neki, köszönjük az elmúlt öt esztendőt, mostantól inkább másra bíznánk a színházat. Ezzel szemben nem lehet méltatlan helyzetbe hozni, megalázni és ráköpni a munkájára, mert kultúrember egész egyszerűen nem tesz ilyet szándékosan, még az ellenségével sem. Nem lehet hazaárulónak és nemzetietlennek bélyegezni, ahogyan azt a Jobbik tette nemegyszer, és még csak azt sem lehet rá mondani, hogy rosszul csinálta, amit csinált.

Mert Alföldi Róbert, tetszik, nem tetszik, jó színházat csinált. Évadonként majd’ tucatnyi bemutatóval, rengeteg vendégjátékkal és vendégszerepléssel, és ami talán a legtöbb egy színház életében, telt házzal. A Nemzeti Színház tökéletesen eleget tett a Paulay Ede által valamikor a 19. század második felében felállított négyes szempontrendszernek, melyre Vidnyánszky is hivatkozik a pályázatában: az elmúlt öt évben éppúgy játszott magyar darabokat a múltból és a jelenből – Katona Józseftől Bródy Sándoron és Weöres Sándoron át Hamvai Kornélig –, mint ahogyan világszínházi klasszikusokat és kortársakat is. Igen, néha provokált, mert a színháznak bizony dolga, hogy lehasítsa a begubózott néző csonthéját. A sokat vitatott, botrányosnak kikiáltott Madách-darab, Az ember tragédiája például vállaltan koszos és lucskos, akár a világ, de épp csak annyira, amennyire Madách maga annak látta. Az obszcenitáson bőven innen maradva. Az Angyalok Amerikában kibeszéletlen, kínos és nehéz témákat vet fel a homoszexualitás körül, John Osborne Ide nekem a hazafival! című darabja (főhőse Alfred Redl, akiről Szabó István készítette a Redl ezredes című filmet) pedig azt vizsgálja, hogyan kell valakinek eltitkolnia a valós énjét ahhoz, hogy érvényesülni tudjon egy erős hierarchikus társadalmi rendben. Ugyanakkor Alföldi színháza nagyon sok esetben olyan témákat is feszegetett, melyet más körülmények között a „másik oldal” is szíves örömest tűz a zászlajára. A Závada Pál Magyar ünnep című darabja például Trianonról, a bécsi döntés azon pillanatáról szól, melynek feldolgozatlansága a mai napig hatással van a társadalmunkra. G. B. Shaw Szent Johannája, melyet szinte minden eddigi Nemzeti Színház műsorára tűzött, a hitről beszél, arról a magányos, befelé forduló, soha nem intézményesíthető hitről, amely az egyetlen valódi, őszinte mozgatórugója az embernek, Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabja pedig stílusosan arról mesél, hogy az egyszerű állampolgár hogyan kerül szembe a hatalommal, hogyan nem hagyja magát, és pusztul bele. A tanítónő (Bródy Sándor) azt igyekszik szemléltetni, hogyan veti ki magából egy vidéki közeg azt, aki másként gondolkozik, az elsősorban az ifjúságnak szánt Náthán gyermekei pedig a három nagy vallást, a kereszténységet, a zsidóságot és a muzulmán vallást vizsgálja: miért utáljuk egymást, miközben semmit nem tudunk arról, hogy a másik miként hisz.

A végtelenségig sorolhatnám, mennyire friss, gondolatébresztő és lélekre ható, aktuális ugyanakkor hagyományőrző és nemzeti (volt) Alföldi Róbert színháza. Persze, ezt csak az tudja, aki néha azért ellátogatott a Duna-parti épületbe, megnézett egy-egy előadást, és nem a sajtóból, valamint a médiabotrányokból alkotott véleményt. Jómagam biztos vagyok benne, hogy Vidnyánszky Attila, másként ugyan, de kiváló színházat fog csinálni. Ettől azonban az alföldis Nemzeti még nagyon fog hiányozni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!