Egy szegény terézvárosi zsidó család harmadik gyermekeként látott világot, Gross Rezsőként. Igaz, hogy az amúgy fehérnemű-szabászatot tanult, úri divat üzletben dolgozó őstehetség felfedezője és mestere, Ódry Zuárd amatőr má­­gus adta neki 1929-ben a Rodolfo Grosso művésznevet, és 1945-ben magyarosított Gács Rezsőre. Igaz az is: noha csak magyarul és németül beszélt, de világszerte 16 nyelven lépett fel, s mondta a nagyérdemű publikumnak: „Vigyázat, csalok!”

És nem hazudott! Tényleg csalt. Mi más a trükk, mint csalás? Sőt, lopott is. Minden fellépésén bámulatos ügyességgel, észrevétlenül kipakolta egy-egy néző (soha nem volt beépített embere) zsebeit, lelopta a nadrágtartóját, a nyakkendőjét. A végén persze a közönség nagy derültsége közepette mindent visszaadott. Az is igaz: tehetségének köszönhette a karriert, a világhírt, s azt is, hogy túlélte a háborút, mert még a keretlegények is vigyáztak a kezére, hogy „figyelhessék”. Öt­­ezernyi mutatványt tu­­dott, s maga fundált ki sokat, például a világszerte alkalmazott pengenyelést. Bűvészrovata volt a Fülesben, bűvészkönyveket adott közre, három tízrészes tévésorozatban mutatványokat tanított a nézőknek, s népszerűek voltak a játékboltokban kapható, kellékeket és a trükkök leírását tartalmazó bűvészdobozai.

Egy újságírónak meg is mutatta, mi az ő titokzatos többlete. Az interjú után arra kérte: gondolatban válasszon ki egyet az asztalra rakott hét tárgy közül, de se szóval, se pillantással ne árulja el, melyik az. Majd megfogta a tollforgató csuklóját, és közölte: most odavezetem a kiválasztott tárgyhoz. És odavezette. Elsőre, tévedhetetlenül. A kolléga elhűlve kérdezte: mi a nyitja? Rodolfo most is igazat mondott: „Ön vezetett oda engem, és nem én önt”…

Legenda. Mint az amerikai szaba­dulóművész, Harry Houdini, akiről mellesleg Rodolfo derítette ki, hogy Budapesten született… 1987. január 25. óta nincs közöttünk.

 

Gálvölgyi János: csodálatos ember és mester

– Gyermekfejjel láttam először Rodolfo „bácsit”, a XIII. kerületi Vág utcai iskolában; Pataki Ferenc fejszámoló művésszel lépett fel. Emlékezetes, mert remekül szórakoztunk, és el is maradt aznap néhány óránk… Másodszor 20 éves koromban, 1968-ban a Ki mit tud? után. A lányával, Jutkával – ő a feleségem – jártunk. A nyaralásból küldött egy levelet, azzal: a papája fogja átadni. Rodolfo telefonon a Rátkai Klub elé hívott. Teljesen be voltam tojva attól, hogy személyesen találkozunk. A világ legjobb apósa és szeretetre méltó ember volt. Rengeteget tanultam tőle. Még egy kártyatrükköt is, de azzal már másnap a barátaim előtt lebuktam. Az egyikük kivette a kezemből a paklit, és csak annyit kérdezett: ugye összeraktad a lapokat? El is ment a kedvem örökre a bűvészkedéstől… Személyes példájával nevelt a szórakoztatók művészi tisztességére, alázatára. Gyakran léptünk fel együtt, a vidéki kiskocsmáktól az Erkel Színházig sokfelé. És nem számított, hogy hol! A faluvégi kricsmiben is lakkcipőt húzott, pedig ott nem is látszott, mi van a lábán. Ha két előadásunk volt egy nap, a másodikra is frissen vasalt fehér inget vett fel. Ha egy artistával baj történt, elkísérte a kórházba, és amíg várni kellett, kártyatrükkökkel szórakoztatta az orvosokat. Napi négy-öt órát gyakorolt a tükör előtt. És ki nem tette a lábát a lakásból úgy, hogy ne lett volna a zsebében egy pakli francia kártya – csak azzal vagy ezer trükköt tudott. S az utcán járva – és társaságban is – pénzérmét táncoltatott az ujjai között. Reggel fölkelt, és amíg este le nem feküdt, ő volt „a” Rodolfo. Sokan énekelnek jól, de nem mind lesz Pavarotti. A bűvészetben sincs másik Rodolfo. Olyan talentummal áldotta meg őt a jó isten, amilyen százévente közülünk talán csak egynek jut. Aki személyiség. Akinek a neve etalon.

 

Vámos Miklós: nem csak a nevük rímelt

– A nagy mulattató nemzedéknek két fényes csillaga volt, akinek a neve rímel. Az egyik Rodolfo, a másik Alfonzo. Alfonzo leghíresebb mondatát a munkaszolgálatból hozta haza, ahol egy kivételesen emberséges kápó jutott neki, aki gyakran mondogatta: „Ide figyeljenek, emberek!”, és ez neki nagyon jólesett. Rodolfo híres mondata volt: „Csak a kezemet figyeljék, csalok!” Ez szintén iránymutató lehetne manapság sokaknak, mert a magyar hétköznapokban én inkább a fordítottját tapasztalom: sokan csalnak, de nem hívják rá föl a figyelmet, sőt, letagadják.

A Luxor kávéházba jártak, egy nagyobb asztaltársaságba. Oda tartozott Kardos G. György író, akit mondhatni, baráti szinten ismertem, és Benedek Tibor, Benedek Miklós színész papája is. Hétvégeken összejöttek egy hosszú asztalnál, és hiszik vagy sem, ott mind Alfonzo, mind Rodolfo folyton fellépett, akár az asztaltársaságnak, akár a „normális” kávéházi vendégeknek…

 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!