Kádár hentesei majdnem kihaltak - hentespróba a Vasárnapi Hírekben

Istennek hála, elsőben kiverték a két metszőfogam. Pontosabban csak felébe tört a két rágóalkalmatosság, amikor egy sikeres gáncsvetés után izomból beleharaptam az iskolafolyosó kövezetébe. Ideiglenes műanyag „koronával” tüntették el a csorbát – félévente cserélték menetrendszerűen, meg olykor pótolni kellett, ha benne maradt egy almában vagy egy szívósabb húsdarabban.

Rühelltem a fogragasztó ízét, kontrollra hordó nagyanyáim pedig nem sokat adtak a doktor „akkor most két óráig ne egyen” figyelmeztetésére, így rögvest berángattak egy henteshez, hogy kolbászvagy oldalasszaft purgálja ki a számból a fogászat emlékét. Szenvedélybetegség-e vagy sem, nem tudom: de az biztos, hogy hentesfüggő lettem.

Vesztemre – a városi hentesek „Kádár gyermekei” voltak, a rendszerváltás után sorra húzták le a redőnyt, nem állták a hipermarketek olcsóhús-dömpingjét. Akik életben maradtak, azokat nem a tőkehús tartotta el, hanem a lacikonyha. Ám olcsóság ide vagy oda, a hurka/kolbász/savanyúság szentháromsággal (ami azért most is megvan 600 forintból) nem lehetett volna újjáépíteni a vevőkört, így volt, aki a húsbőségre ment rá, mások egyfajta „menüztető hellyé” alakultak. És a stratégia a jelek szerint bevált, ismét trendi lett hentesnél enni.

Megette a külföldi fene

De csak akkor, ha a hentes maga nem trendi – ez az első tanulsága a belvárosi hústúrának. A turistáktól sűrű bulinegyed szívében a Belvárosi Disznótoros konkurál (sikerrel) a török, olasz, zsidó, magyar gyorséttermekkel.

Belső tere (legalábbis az emeleten), olyan, mintha egy bárt és egy csárdát kereszteztek volna, viszont övék az utóbbi idők legviccesebb betyárábrázolása. És kolbászuk (mégiscsak ez egy „hentesebéd” alapja) is ilyen eklektikus: túldarált, mállósabb a kelleténél, és amúgy kellemesen füstös ízét a mustár lebutítja. Ugyanis a fűszerkenőcsöt a jelek szerint a nyugat-európai ínyhez próbálták idomítani – így olyan, mintha a pikáns angol mustárt majonézzel ütötték volna fel.

Persze, amikor egy átmulatott éjszaka után garatig ugrik a gyomorsav, ez a menü így is maga a megváltás.

A kacsa keble

A külföldi turisták és üzletemberek junk-törzshelye után irány a honi yuppie-k és pulóveres értelmiségiek (és cekkeres nénik) egyik szentélye, a Húsimádó a Tátra utcában. Ami olyan, mintha az 1970-es évekből felejtették volna ott (és tényleg nem retro), és „nemes húsokkal” támad, úgyhogy már szakad is rostjaira a kés alatt a kacsa melle – külseje pompás roppanós, de a közepe „beleszárad” a szájba, csak gyöngyhagymaágyon csúszik a gyomorba. Egy minta nem minta, úgyhogy a tudósító enne még egy próbát, mert már tele az orra a friss rántott karaj illatával, ám a fotós továbbnógatja a következő hússtációhoz.

Nyelvelni remek

Tiszta izom néz farkasszemet az újságíróval, egyetlen gramm zsír nem bújik meg a vörös húsban – disznónyelv a porondon. Elvétve árulnak ilyesmit a húsboltok, a fiatalság retten a régi idők csemegéjétől, a nyugdíjasok az árától hőkölnek. Pedig megéri, vörös fűszerpaprikával és egy kis tormával még az elegáns sülteket is leveri. Nem csoda, ha nyelvbolond- evőkör formálódott Jáner hentesnél a Tímár utcában – az étkezésnek egy híja van, a pálinka (szigorúan a hús szétcsapatása okán), így ajánlott kiegészítő a lapos üveg is.

Bennük a hentesek jövője

És ha már belsőség, akkor érdemes megkóstolni egy hétköznapibbat, a Nyugati tér közelében, Pincziéknél, egy igazi hentesnagyüzemben (a kifejezés csak a kiszolgált tömeg nagyságát érzékelteti, nem a minőséget).

Zsírban főtt-sült disznómájra pályázik a tudósító, és nem hiába. Az egyetlen hiba, hogy kis híján tenyérből kell ennie, aztán csak sikerül elfoglalni egy sarkot. Egyetemistákkal osztozik a fénylő pléhpulton, amin szinte egybefüggő réteget képeznek a sült szalonnás, kolbászos és a csípős paprikás papírtányérok. Megnyugtató, hogy a fiatalság nem hódolt be teljesen a fitnesz- vagy éppen a fúziós konyhának. A rusztikus máj szinte elillan, a kákabélű fotós és a korpulens zsurnaliszta egymás elől eszi el.

Béla igazsága

A következő állomás Balláék boltja a Városház utcában, nem nagyüzem, inkább egyfajta hentes-delikátesz – a húspultban karikakolbászok és érlelt bélszínek. De igazából „étkeztetésre” szakosodtak, a melegételes pult rogyásig pakolva sólettel, resztelt májjal stb. „Úgy látom, cigánypecsenye nincs”, lógatja az orrát a tudósító.

„Ha azt akar, az lesz”, fordítja egy mondattal örömbe az ürömöt a mester. „Ilyen tenyérnyit tudok adni”, szól vissza mentében.

Megjön a cigány. Úgy néz ki, hogy simán beleférne a filmtörténet egyik legszebben fényképezett evőjelenetébe, amikor Latinovits Zoltán a haspók Krúdy Gyula Szindbádjaként ebédel. És amikor az első falat a szájba kerül, bizonyossággá válik egy másik klasszikus, Az ötödik pecsét című film egyik tételmondata. A második világháború borzalmait bemutató alkotás sokat mesél emberségről, hatalomról, rosszról és jóról, de legalább olyan fontos Béla kolléga, a kocsmáros megállapítása: hogy sült nincs és nem is lesz fokhagyma nélkül. És tényleg, az említett fűszernövény szinte feltépi az ízlelőbimbókat, hogy teljességében fogadhassák be a tökéletes hús ízét.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!