Belépünk a vásárcsarnokba. Ugyanis Monsieur Sanner látni akar egy magyar piacot.

„Ihletet merítek abból, ha megnézem, mit adnak-vesznek egy idegen ország piacain. A színek, a formák, az áruk elrendezése rengeteg mindenről árulkodik. És persze az is, hogy milyen zöldségeket, gyümölcsöket, húsokat lehet egyáltalán kapni” – mondja Pierre, aki éppen az eperkínálatot tanulmányozza. Rámutat egy ládára, az magyar eper-e.

Megnéz­em, elég kicsi és illatos, mondom, szerintem az, majd – hogy elméletemet alátámasszam – keresek egy spanyol vagy görög szállítmányt, ahol sokkal nagyobbak és hosszúkásabbak a szemek. Arrébb, egy másik standnál biztosra ment az árus, kiírta: „garantáltan ma­­gyar eper”. Lefordítom, ven­dégem jót nevet.

A francia ünnepi étkezés másfél éve került fel ENSZ Nevelésügyi, Tudo­mányos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) szellemi kulturális örökség listájára. Monsieur Sanner hivatalának az a feladata, hogy a francia gasztronómiát népszerűsítse. Budapestre is ezért jött, a Francia Intézet Gaszt­ronómiai Napok rendezvénysorozatát nyitotta meg.

Azt eddig is tudtuk, hogy híres a francia konyha. Még az is rendben van, hogy a mediterrán étrend mint olyan felkerült a megfoghatatlan dolgok UNESCO-listájára. Sok hal és tengeri herkentyű, zöldség, olívaolaj, tiszta sor. De mi az, hogy francia ünnepi étkezés? „Az egész az élet szeretetéről, az együttlét öröméről szól. Arról, hogy a jeles napokon, esküvőkön, keresztelőkön, születésnapokon összegyűlik a család, és együtt készítik el a hagyományos ételeket. Majd órákon át esznek és beszélgetnek.” – De mit esznek pontosan, értetlenkedem. Próbálok azon viccelődni, hogy a magyarok rendszerint azt hiszik, a franciák csak csigát és békacombot esznek. „Elég ritkán eszünk ilyesmit – mosolyodik el –, de a világörökség részévé vált ünnepi lakomában nincs is megszabva, mit kell főzni. Minden tájegységnek, családnak megvannak a maga hagyományai. Persze, az ünnepi étkezésnél fontos, hogy többféle előétel van, rendszerint hal is főfogásként, majd az egész desszerttel és sajttal zárul, és majdnem mindegyik fogáshoz különféle bort iszunk” – magyarázza Monsieur Sanner, aki éppen a fehérrépa létezésére csodálkozik rá. Majd örömmel nyugtázza, hogy a káposztán kívül azért van nálunk padlizsán és spárga is. Utóbbi árával kifejezetten meg van elégedve, aztán rájövünk, hogy az egy csomagra, és nem a spárga kilójára vonatkozik, így már én nyugtázhatom – kevesebb örömmel –, hogy ezen a téren is elértük a nyugati színvonalat.

„A lényeg az, hogy tiszteljük a tradíciókat, és a tudást átadjuk a következő generációnak. Az intézet, amelyet vezetek, éppen ezzel foglalkozik: kiadványokat dolgozunk ki, programokat szervezünk. Nemsokára tartunk például Párizsban egy konferenciát, ahova meghívtuk a többi országot, akiknek a konyhaművészete szintén felkerült az UNES­CO-listára” – mondja Pierre. Mi­­köz­ben azon morfondírozom, de szívesen tudósítanék arról a konferenciáról, szigorú szakmai indíttatásból természetesen, Monsieur Sanner szeme megakad a medvehagymacsokrokon. Francia szó, nincs rá, vagy ha van, nem ismerem, megpróbálom körülírni, mi is ez. Hümmög. Nem tudom, a magyarázat hibás-e vagy a növény fura számára.

De nem is baj, mert a csarnoktúrának már csak egy állomása van hátra: felmegyünk az emeletre, hogy együnk egy kis sült kolbászt. Pierre fehér bort kér hozzá, elképzelhetetlen eleganciával szeleteli a darabokat, majd könnyed mozdulattal mártogatja őket a mustárba, épp csak a kolbász felszínét érinti az ételízesítő. Nem hiába, na. Egy francia itt is megadja a módját.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!