Sokszor úgy tűnik, védőháló nélkül végez halálugrásokat. Noha született csapatjátékos, képes elvinni a vállán egy egész társulatot. Mélységek és magaslatok között száguld nagy formátumú hősök és esendő antihősök nyomvonalán, mint a Mephisto Hendrik Höfgenje, a Bányavirág alkoholista orvosa vagy a forradalmár társai által vérpadra juttatott Danton.
– Válás után egy új szerelem van születőben, aminek az ismerkedési fázisában vagyunk – fogalmazott nemrég a Vígszínházba szerződéséről. Mindezt megkönnyítette, hogy az első bemutatóját Alföldi rendezte, a régi nemzetisek közül pedig László Zsolt és Hevér Gábor a partnerei?
– Természetesen sokkal könnyebb, hogy vannak olyan alkotótársak, sőt barátok, akikkel egy nyelvet beszéltünk hosszú ideig. Mindamellett remek csapat a Vígszínház társulata. Eszelősen jó meló volt a Danton halála. Valósággal rajta tartotta az isten az ujját a produkción, noha kérdéses volt, hogy mennyire fogják érteni ezt az igazán nehéz színdarabot.
– Huszonöt évesen játszotta először Danton szerepét a Kamrában. Mennyire felel meg a mostani előadás üzenetének az a mondat, hogy „Bábok vagyunk mindannyian, idegen hatalmak dróton rángatnak minket, nem magunktól mozgunk”?
– A Danton halála, akárcsak Büchner egész életműve, őrületesen aktuális, olyan, mintha ma írta volna valaki. Nem jobb- vagy baloldalról, hanem magáról a politikáról szól. Pontosabban arról, hogy miként zabálja fel egy társaság önmagát, amikor bizonyos érdekek mentén szétszakadnak. Persze az is benne van, hogy zsinóron rángatott bábok vagyunk, de ez fogott meg legkevésbé.
– Hát akkor mi fogta meg igazán?
– Az, hogy nincs olyan hatalom, nem szabad, hogy legyen olyan hatalom, amelyik meghatározza, hogy mi a jó és mi a rossz. Az emberek szabadok, mert szabadnak születtek. Képtelenség, hogy bizonyos ideológiák érdekében beszűkítsék, hogy mit lehet vagy mit nem lehet tenni, vagy hogy hogyan gondolkodhatunk.
– A saját közegében hogyan éli meg a hatalommal való találkozást?
– Nemigen találkozom a hatalommal, csak azt látom, ami mostanában zajlik az országban. Nem politizálni akarunk a színházban, hanem azt szeretnénk megmutatni, hogy milyen problémák vannak jelen pillanatban. És ebből lehet tanulni, fel lehet emelni a fejünket, esetleg fel lehet emelni a hangunkat, ahogy Danton teszi. De aztán ő is beledöglik. Ha valamiért érdemes színházat csinálni az, hogy ne legyen tespedt a társadalom.
– A rendszerváltás óta a hatalom soha nem avatkozott bele olyan direkten a kulturális életbe, mint a jelenlegi kormány alatt. Hol kezdődik és hol végződik az értelmiség, a művészek felelőssége?
– Mindez akkor dőlt el, amikor az egyik párt kétharmaddal megnyerte a választásokat. Onnantól kezdve szabad kezet kaptak bármire. Ez azonban vissza fog ütni. Meggyőződésem, ha a másik oldal nyert volna, ők is olyan erős eszközökkel kormányoznának, hiszen kizárólagosságot próbálnának elérni. De nem hiszem, hogy ez még egyszer megtörténhet. Bármilyen furán hangzik, annak a fajta színháznak, amit mi csinálunk, jót tesz, mert oppozícióban sokkal könnyebb fogalmazni. A Danton halála nem ütne akkorát, ha nem ez a helyzet. A színház lényege, hogy egy idealizált kép helyett, azt mutassa meg, ami van.
– Nem érzi úgy, hogy csöbörből vödörbe esett, elvégre az Alföldi-féle Nemzeti megsemmisítése után az Eszenyi vezette Vígszínház sorsa is bizonytalanná vált?
– A Danton halálában sokszor mondom azt, hogy úgysem merik megtenni, aztán a végén mégis meg merik tenni. Döbbenetes, hogy ez is milyen aktuális! Jelenleg úgy néz ki, hogy minden rendben van a Vígben. Egy évig Eszenyi marad a színház élén. Az eddigi munkája és a mostani évad, ami nagyon erősnek ígérkezik, igazolni fogja, hogy jó úton jár.
– Ha Vidnyánszkyt nem zavarta volna az ön celebsége, dilemmázott volna a maradáson a Nemzetiben?
– Nyilván megfogalmazódott bennem, hogy mi lenne, ha maradnék a nyugalomban, a biztosban, a megszokott környezetemben, az öltözőmben, hiszen tizenegy évet töltöttem a Nemzetiben. Ezt azonban pillanatokon belül felülírta, hogy ha továbbra is együtt dolgozhatunk, maradok Robival. Sokáig úgy tűnt, hogy van erre esély, aztán mégsem sikerült.
– A Mephisto, ami szerencsésen átmenekítődött a Vígbe, eddig pályafutása csúcsa. Mi van a csúcson túl?
– Magam is azt gondoltam, nincs annál feljebb, mint a Mephisto utolsó előadását mint utolsó nemzetis előadást eljátszani. De a Danton halálával megint egy csúcsközeli próbafolyamaton és bemutatón vagyunk túl. Talán jót tett nekünk, hogy leesett rólunk a nemzetis súly.
– Született csapatjátékos hírében áll, akit szeretnek a kollégái, mert nem egyedül akar ragyogni.
– Amikor tévéztem, akkor is azt gondoltam, hogy én csak valaminek a tetején vagyok, de muszáj, hogy alulról megtartsanak. Nagyon fontosnak tartom, hogy szeressenek. A hang is másként szól, ha a hangosító szeretettel adja be. Erősen hiszek a társulatban.
– Zsinórban négy főszerepen van túl: Mephisto, Kőműves Kelemen, Koppány, Danton. Ráadásul mindent magas hőfokon, több életre való izzással csinál. Hogyan bírja fizikailag, lelkileg, idegileg?
– Gyereknek is ilyen voltam. Mindig vártam, hogy majd egyszer elfáradok, de ez még nem jött el. Genetikailag vagyok ilyen. Valahol gyerek maradtam.
– Az istenadta tehetségen túl mennyi ebben a bizonyítási vágy?
– Nem tudom. Baromira élvezem a pörgést, élvezem, hogy mások is csodálják ezt a fajta munkabírást. Bizonyára ez visz előre. Azt hittem, a Danton halálában az lesz a feladatom, hogy húzzam a többieket. Senkit nem kellett húzni. Megláttak egy szikrát, és azonnal belobbant a tűz. Egyszerűen csak oda kellett rakni a gyújtóst, és máris lobogott minden.
– Szenvedélyes, emocionális emberként érzékenyen érintik az olyan szélsőséges megnyilvánulások, mint amik az István, a királyt is érték?
– Isten bocsássa meg, nagyon jól szórakozom rajta. Nem véletlenül dolgozunk együtt Robival. Ha valamivel nem értek egyet, közlöm vele, és ha nem is azonnal, de szokott hajlani a véleményemre. Amikor kiadunk a kezünkből egy munkát, azt százszázalékosan vállalom. Nem tudok odamenni mindenkihez, és elmagyarázni, hogy mit miért csináltunk.
– Egy színésznél valahol alapszabály, hogy egyetértsen a rendezői elképzeléssel?
– Olyan vagyok, mint egy fehér lap, amikor Robi elkezd festeni. És miközben húzogatja rajtam a vonalakat, előbb-utóbb érzem, hogy mit akar. Azután kiszínezem a vonalakat. Ideális esetben, ha egy színész normális, és nem hiszi azt, hogy ő tud egyedül bármit.
– Szereti megkísérteni a sorsot, vagy úgy érzi, hogy mindarra, amin átment a celebléttől a börtönig, szüksége volt?
– Én ezt nem kergetem. Nem akarok állandóan ilyen helyzetekbe kerülni. Hiszek a sorsban, abban, hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog történni.
– Most éppen jó kártyákat oszt önnek a sors?
– Igen, de fogalmam sincs, mi lesz holnap. Megélem azt, amit ma ad az élet.
A Danton halála című darabról írott kritikánkat itt olvashatják.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!