Mese az igazságtételről, avagy A hét szamuráj, Örkény István Színház
„Mit csinálsz este?” „Megyek és megnézem A hét szamurájt a színházban.” „Miért?”
Tulajdonképpen teljesen jogos volt a nekem szegezett kérdés. Miért akar ma valaki egy olyan adaptációt megnézni, ami egy távoli világ távoli történetét meséli el?
Akira Kuroszava legendás rendező volt, aki 1954-ben mesterművet forgatott. Traumatikus kor volt az, amikor mesére volt szükségük az embereknek, olyan mesére, amiben a jók elnyerik jutalmukat, a gonoszok megbűnhődnek, és néha még nevetni is lehet két akciójelenet között. Vagyis: univerzális mesére.
Mindez napjainkban is érvényes, ezért akár lehetne pompás szórakozás is ez a darab. De nem az lett, hanem valami sokkal elemibb: kizsigerelően kemény látlelet Polgár Csaba rendezésében.
Pedig sokáig úgy tűnik, minimálisan megváltoztatott, színpadra konvertált történetet látunk: egy tál rizsért szamurájok jönnek, megvédeni a völgylakókat az ismeretlen gyilkosoktól. Megvan a darabban nagyjából minden, amiért ezt a történetet szeretni lehet – ülnek a viccek, szépen kitaláltak a díszletek, ügyesen komponált a mozgás, van akció, dráma, szerelem, könnyes szenvedés. Kiemelkedő színészi teljesítmény a darabban nincs, de valójában a két csoport (a szamurájok és a völgylakók) között feszülő ellentétek mentén nincs is rá szükség. Vagyis semmi különös, csordogálunk az ismert mederben, már épp arra gondolna az ember, hogy nahát, az Örkény ennél azért többet szokott adni!
És akkor jön a cezúra – nehéz erről a darabról úgy írni, hogy az ember ne lője le (nem a poént, hanem) a tanulságot. Mert van ez a pont, ahol egybemosódik a 16. század japán völgylakóinak nyomorúsága napjaink Magyarországának, közelebbről Tatárszentgyörgy élő és holt lakóinak kísértő tanúságával. Ez az a pont, ahol a színház zsigerivé, az élmény csontig fájóvá, a mondanivaló traumatikusan maivá válik.
Gyűlölet-bűncselekmény – ettől lesz ez a darab elmondhatatlan, és ettől fontos. Hogy menneke vagy maradnak a szamurájok, az mellékes. Valami marad: a tudat, hogy ebből a jelenből nem lehet elmenekülni. Meg a kérdés: „Miért?”
A rizs Japánban sokáig valóban fizetőeszköz volt, de egyben a tehetősség mércéje is – akinek sok rizse volt, az gazdag embernek számított.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!