Szárnyaszegett repülés - megkezdődött a Nemzeti végjátéka

Másfél éve tudható, hogy Alföldi Róbert igazgatóságának ötödik éve két olyan bemutatóval fog véget érni, melyek egy zseniálisan átgondolt koncepció részeként, vagy így vagy úgy, de mindenképp beleszólnak az elmúlt öt esztendő körül kialakult diskurzusba. Az egyik Csehov Sirálya, amelyet annak idején, 1997- ben, a Budapesti Kamaraszínházban, egyfajta irányadó hangvillaként már megrendezett az akkor még csak a szárnyait próbálgató rendező, a másik pedig Klaus Mann Mephistója (az előzetes tervek szerint májusban mutatja be a Nemzeti Színház), az ördöggel cimboráló Hendrik Höfgen drámája, aki túl későn jön rá, hogy a „hatalom majma”, a Harmadik Birodalmat kiszolgáló bohóc lett belőle. Lehet, puszta véletlen a darabválasztás, mégis sokkal inkább tűnik úgy, hogy egy nagyon is tudatos, az összes létező lehetőséget felvázoló elgondolás eredménye, melyet a rendezői koncepció úgy formál az aktualitáshoz, ahogy az épp megkívánja. Szerencsére vagy magától értetődően Alföldi van annyira profi, hogy ne üssön le minden, a helyzetből és a darabból adódó magas reflexiólabdát, s hogy csupán csak annyit aktualizáljon, amennyit Csehov (aztán majd remélhetőleg a Mephisto) könnyedén elbír. Alföldi Sirálya abszolút Csehov Sirálya is, azzal együtt, hogy mind a színészekre, mind pedig az amúgy finom és érzékeny rendezői megoldásokra ráférne még egy kis idő, hogy igazán kiforrják magukat. Már-már zavarba ejtő az a tér és idő nélküliség, az előadás az előadásban keretébe szerkesztett puszta történés, amelybe a néző belepottyan. Alföldi Sirályára jöttünk, mégis Trepljov darabjára érkezünk – nincs ruhatár, nincsenek megszokott előtéri klisék, a színészek fogadnak bennünket, kabátjainkat a sajátjuk mellé akasztják, kvázi díszletként, és a darab során gyakori kiszólásokkal igyekeznek fenntartani a „mindannyian Trepljov formabontó, a konvencionális színjátszás trónbitorlásával leszámolni készülő, mímelésektől mentes színházát nézzük” látszatát. Bevonnak a beszélgetéseikbe, észrevétlenül kérdéseket tesznek fel – választ nem, talán csak gondolkodást várva. Függetlenül attól, hogy a színészi játékon bőven van még mit csiszolni – Farkas Dénes Trepljovja olykor túl heves, túl fröcsögő, mindenkit túlvibráló, Tompos Kátya Nyinaként megfoghatatlanul, talán kifejezéstelenül éteri, Básti Juli majdnem tökéletes Arkagyinája pedig akkor is a cinizmusért nyúl, amikor inkább mély keserűség esne jól tőle az embernek –, nincs jobb szó rá, gyönyörű, ahogy szép lassan elmosódnak a játék és a valóság határai. Ahogy a néző, hacsak pillanatokra is, de elveszíti a kontrollt passzív önnézősége fölött, és akarja, nem akarja, gondolkodóba esik: hogy is van ez a dolog színházzal, művészettel, a művészet szabadságával? Egyszerűen működik az a finoman megkomponált jelrendszer, amelyben Alföldi Róbert kommunikál velünk: torokszorító, amikor a tűrés szükségessége köré szőtt néhány zárómondat után a színészek elkezdik kiosztani a kabátokat, és útjukra eresztik a nézőt. Van még néhány ilyen pillanat a darabban, melyeket csak az az egy-két direkt „aktuálpoén” homályosít el picit, melyekre amúgy a nézők láthatóan nagyon is vevők. Ennek ellenére, azt hiszem, hogy a kifutószerű díszlet szögletességével együtt annyira kerekre sikerült ez az előadás, hogy nem volna szüksége a szájbarágásra. Amikor a darab amúgy egyik legemblematikusabb jelenetében Trepljov és az anyja, Arkagyina sebzetten és indulatosan egymásnak feszül, bőven elég lenne egymás felé a „hatásvadász, üres ripacs” és a „tehetségtelen, lila nímand” nyilát kilőni. Ehelyett az „alternatív” és a „független” szitokjelző landol Trepljov lelke közepén, mely egyfelől, a ráismerés derültségét keltve a nézőtéren, oldja a robbanásig feszült hangulatot, másfelől viszont döccent egyet az amúgy szépen kerekedő íven. Persze, épp csak akkorát, hogy a végén az egymás felé futó körvonal ne tudjon bezárulni…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!