Hatvanéves idén az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, valamint a Bajor Gizi Színészmúzeum. Ez a tény önmagában még nem indokolná azt az öreges magányt, ahogy a gyönyörű villaépület és megannyi kincse „éldegél” a budai hegyvidéken. Pénteken nyílt jubileumi kiállításával a múzeum hadat üzent a látszólagos begubózottságnak, és felébresztette jó néhány szundikáló színész szellemét – már csak közönségre várnak, hogy újra játszhassanak.
Amikor 1952-ben, Bajor Gizi halála után egy évvel Gobbi Hilda létrehozta a színészmúzeumot, amolyan fényképes panoptikumot álmodott a neobarokk falak közé. A rossz nyelvek szerint már a szomszédos villákat is kinézte magának, hol folytatódhatna a színészskanzen-építés, ha Thália elhunyt papjai és papnői megtöltenék a Stromfeld Aurél és a Levendula utca sarkán álló épületet. Egy 1986-os dokumentumfilm tanúsága szerint Gobbi Hilda annyira komolyan gondolta az emlékfal-parcellázást, hogy képkeretnyi helyeket hagyott üresen – méret neki nem számított, ha egy fotó nagyobbnak bizonyult a ráosztott keretnél, minden további nélkül körbevágta a képet – azon, még élő kollégái számára, akiket mindenképp odatartozónak gondolt az adott emlékszobába. Senkit nem bízott a véletlenre – végrendeletében állítólag instrukciókat hagyott hátra: kit milyen gonddal kell megjeleníteni legendává válását követően.
Miután 1988-ban Gobbi Hilda maga is az égi társulathoz szerződött, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársai újragondolták a színészmúzeum kiállításait, és bár egy jó darabig még a művésznő eredeti szándékát követve, színészközpontúan folytatták a munkát, a 2002-ben megnyílt kiállítás, szakítva az addigi hagyományokkal, már folyamatában igyekezett bemutatni a színházi alkotómunkát. A gyűjtemény eddigre bőven túlduzzadt a színészpanoptikumon, és olyan, a magyar színjátszásra emlékező relikviák kerültek bele, melyek történeteikkel, anekdotáikkal újjáélesztették az emlékezés rostáján kihullott, századokkal ezelőtti színészlegendákat. Ott van például Nagy Imre, aki ismerősen csengő neve ellenére nem az ötvenhatos forradalom, hanem egy szerelmi háromszög mártírja. Jászai Mari partnereként ő játszotta az 1883-as ősbemutatón az első Ádámot Madách Az ember tragédiájában. A fáma szerint beleszeretett Kaffka László államtitkár gyönyörű nejébe, bizonyos Hegyesi Mariba, amiért a felbőszült férj amerikai párbajban kívánt elégtételt venni. Állítólag Nagy Imre húzta a fekete golyót, s mivel a tisztesség a 19. század végén még egyet jelentett a becsülettel és az adott szóval, annak rendje és módja szerint főbe is lőtte magát.
A 60. jubileumra rendezett kiállítás a színészmúzeum gyűjteményének minden egyes szeletéből bemutat egy-egy emblematikus darabot: láthatunk többek között egy 1697-es oklevelet, melyben I. Lipót lehetővé teszi Felvinczy György számára, hogy Erdélyben színházi előadásokat tartson adóssága törlesztése végett, valamint egy eredeti Nemzeti Színház-részvényt 1840-ből, mely az elmúlt több mint 160 évben tőzsdefüggetlenül is minimum megkétszázszorozta értékét. A vitrinek mögött egy ’50-es évekbeli csárdáskirálynő-ruha idézi meg Tiboldi Mária valószerűtlenül karcsú alakját, egy minigardróbra emlékeztető színészbőrönd pedig az úgynevezett staggione vagyis utazótársulatok fénykorára emlékezik a fiókokból kikandikáló csillogó gönceivel. Még a dél-amerikai Magyar Színjátszó Társaság egykori albuma is az intézethez került – az egyik örökös hozta be nagyapja féltve őrzött „kincsét”, melyben azoknak a jobboldali színészeknek a portréi szerepeltek, aláírásokkal persze, akik 1944-ben, elhagyva Magyarországot, Argentínában alapítottak magyar színtársulatot. Mondanom sem kell, Páger Antallal az élen.
A kiállítás második termében kronologikus sorrendben láthatjuk egymás mellett a magyar színháztörténelem Szent Johannáit Bajor Gizitől Bánfalvy Eszterig. Feltűnik egy G. B. Shaw-levél, melyben az író az 1936-os, első nagy sikert arató előadás rendezőjének, Bárdos Artúrnak ad ötleteket a reimsi székesegyház minimalista megjelenítésére vonatkozóan. A főszerepet Bulla Elma játszotta, aki olyannyira Johanna-legendává vált az idők során, hogy amikor 1955-ben Ruttkai Évával kettős szereposztásban újra eljátszotta a harcos hírvivőt, a nézők olyannyira csak rá voltak kíváncsiak, hogy a Ruttkai-verzió meg is bukott. A kiállítás leggazdagabb eleme a Fedáksarok – Sárika akkora ikonja volt a múlt század elejének, hogy egy ifjú hölgy még azzal is előállt, ő a soha életében nem szült primadonna édes leánya. Amikor Fedák Sárit az ötvenes években bebörtönözték, a lány a színésznő tiltakozása ellenére járt be hozzá beszélőre, hordta neki a húslevest. Fedák egykori tiltott szerelmével, az akkor már Svájcban élő Gróf Dégenfeld Imrével állítólag sikerült is elhitetnie, hogy ő a valójában soha ki nem teljesedett nagy szerelmük gyümölcse.
A sok-sok apró böngésznivaló között akad olyan emléklap, melyet Gyenes László, az első Lucifer kapott a tragédia 100. előadására, melyet, annak ellenére, hogy ma szeretik úgy emlegetni, mint kora legnépszerűbb, legtöbbet játszott darabját, csak 11 év után ért el. Ez, ha átlagot számolunk, testvérek között is alig 10 előadás évente.
Gajdó Tamás, a kiállítás kurátora szerint a jubileumi tárlat nemcsak a magyar színjátszástörténet elmúlt 200 évéből szemezget, hanem az intézet munkájából is áttekintést ad. Nem állítom, hogy önmagában ettől egyszerre pezsegni kezd az élet a Bajor Gizi Színészmúzeumban, de az biztos, hogy aki „beül” a néhai színészek egykor volt fellépéseire, annak a végére tapsolni támad kedve.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!