Azt mondja, nem szeret a múltba révedni, nosztalgiázni – sokkal inkább a kíváncsiság hajtja, a jelen érdekli. Udvaros Dorottya Mégis szép! című önálló estjén, melynek pénteken volt a premierje a Szentendrei Teátrumban, Brechttől Cole Porteren és Cseh Tamáson át Kamondy Ágiig és Hrutka Róbertig kalandozik – szigorúan a jelenben.
Persze lehetne másképp is. Kiállhatna a színpadra, akár egy érinthetetlen díva, ezüstösen csillogó flitteres ruhában, nyakában sarki rókával. Megidézhetné a múltat, elénekelhetné a régi nagy slágereit és elmorzsolhatna egy-két könnycseppet a mindig megszépülő egykor volt időkért. Garantált volna a közönségsiker. Ám Udvaros Dorottya inkább kiáll a színpadra, akár egy érinthetetlen díva, ezüstösen csillogó flitteres ruhában, nyakában sarki rókával, elénekli, hogy „Vége a dalnak”, az ezüst rókát a zongorára dobja, és zenés keringésbe kezd az e-mailek, a kortárs gondolatok és a rakoncátlanul modern hangjegyek útvesztőjében. „A múlt furcsa vidék – konferálja fel önmagát a következő számhoz –, ha visszatérsz, lehet, nem ismer fel.” Ekképpen, ha időnként visszavisszanyúl is olyan kikerülhetetlen szerzőkig, mint Weill és Brecht, akiknek első, régi nemzeti színházas szerepét, Pollyt köszönheti a Koldusoperából, azt is csak azért teszi, hogy közelebb vigye a közönséget estje témájához: mi az, amit egy férfi sosem mondana el egy nőnek? Sem dalban, sem prózában. A kérdést, a darabot is rendező Vörös Róberttel együtt néhány író és költő barátnak, ismerősnek is nekiszegezte a színésznő: mennyivel dinamikusabb és szuggesztívebb lenne az est, ha az újonnan születő kortárs dalok közé némi próza és líra is vegyülne – gondolták. Persze eredetileg nem úgy tervezték, hogy Dorottya majd, akár egy kész művet, felolvassa az írókkal és költőkkel folytatott e-mailezést, de mivel találékony irodalmáraink nem egy levélváltáson keresztül voltak képesek kérdéskerülő utakon csűrni- csavarni a klaviatúra betűit, sem más választásuk, sem jobb ötletük nem akadt az e-mail dialógusnál. Volt, aki azt ígérte, meglesz, hamar lesz, rövid lesz, szép lesz – azóta is semmi. Aztán olyan is akadt, aki azt írta, hogy nem tudja, de ha tudná, azonnal elmondaná a feleségének. Bartis Attila egy most készülő, igen érzékeny és szuggesztív regényrészletét küldte válaszként, Hamvai Kornél pedig, a sok és tekervényes „nem tudom” után, inkább egy whiskeyismereti gyorstalpalót tartott a színésznőnek. Térey János egy rövid, „férfiatlan”, ám annál kuszább szösszenettel lepte meg a művészt, Závada Pál pedig egy szemérmetlenül pikáns példával il - lusztrálta, milyen típusú volna az a vallomás, amire közte és a NŐ között soha nem kerülne sor.
Udvaros Dorottya láthatólag fürdőzik új szerepében, s miközben olyan jelenléttel ad „múltat” a sok esetben most először hallható daloknak, amilyenre a mai színésznők közül csak nagyon ke vesen képesek, egy-egy szinte észrevehetetlen pillanat erejéig felvillantja saját életének apró részleteit is. Talán soha nem volt annál nőibb, ahogy a dalokhoz egyszeregyszer partnerként szólított Makranczi Zalánnal duettet énekel, soha annyira anya, mint amikor Karafiáth Orsolya versében a saját édesanyjára emlékezik, és ennyire pirosnak is talán csak egyszer láthattuk, az egykori Új Színház Brechtelőadásában, a Jó embert keresünkben. Az este kész, a darab alakulóban van, s ha érheti egyáltalán kritika azt a fajta személyes, mesélős szalonműfajt, melyben Udvaros Dorottya egy picit mindenkit bennfentessé tesz, az maximum a helyválasztás. Veszprémben, a jezsuita templom intim terében nagyot ütött, Szentendrén, a Városháza lombos udvarán picit elveszett az ég felé nyúló határtalan térben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
