– Rendezés közben ki tudja kapcsolni a Nemzeti körüli cirkuszt, vagy netán megfordul a fejében, ha ez és ez kerül az előadásba, abból balhé lehet? Most éppen Az ember tragédiájának római színébe kötöttek bele a parlamentben. Már megint a jobbikos Pörzse Sándor.

– Rendezés közben ezzel nem foglalkozom. De amikor készült az előadás, szóba jött, hogy na, most vajon mibe fognak belekötni. Eszünkbe sem jutott, hogy éppen a római színbe. Arra viszont számítottunk, hogy biztosan lesz valami. De amiatt nem finomítok semmit, hogy jaj, mit fognak hozzá szólni.

– Madách is beleírt a római színbe egy orgiát…

– Hát persze. Gondoltam is, hogy elküldöm Pörzse Sándornak a római színt, hogy olvassa el.

– Amikor úgy érezte, hogy újságírók méltatlan dolgokat írtak, időnként fölhívta őket. Ezt politikusokkal nem teszi meg?

– De, megteszem. Leveleztem Pörzsével. Igaz, nem most, hanem korábban.

– És mit írt neki?

– Ez magánlevelezés volt, maradjon is az. De előfordult, hogy amikor a kurucinfo kiadta az e-mail címemet, és rémisztő leveleket kaptam, akkor válaszoltam annak, aki névvel, címmel írt.

– Érvelni kezdett, hogy miért nincs az illetőnek igaza?

– Igen.

– És jöttek válaszok?

– Nem. Pörzse viszont válaszolt. Elnézést kért például azért, hogy Juliskának mondta Iluskát a János vitézben. Azt már senki nem vette észre, hogy ugyanabban a beszédben Havasalföld elcsatolása helyett Németalföldet említett.

– És most pont tőle jött egy újabb támadás.

– Vicc. Ráadásul az interneten vannak arról fotók, amikor fényképeken mutogatja a parlamentben a borzasztó orgiát. Azon jót röhögtem, hogy a mellette lévő jobbikos képviselőknek kocsányon lóg a szemük, amint stírölik a felvételeken a fürdőruhás fiúkat, vagy lányokat, mindenki döntse el, hogy kiket.

– Ezt tényleg tudja viccként kezelni?

– Most már tudom. Az elején tényleg összeszorult a gyomrom, kétségbeestem, féltem. De megedződtem. Ezek a mondatok, cselekedetek már önmagukat minősítik.

– Lehet, hogy az ön megedződött, de jó sokan vannak, aki szerint ez egyáltalán nem vicces.

– Az, hogy van egy olyan parlamenti párt, amelyik színházi előadásokból fotókat mutogat a parlamentben, aztán masírozik a cigánysoron, az nagyon is komoly. Vagyis, amit ez a párt képvisel, tényleg nem vicc. De abban, amit az előadásokkal próbálnak csinálni, szerencsére mind kevesebb sikerrel, abban azért van valami vérlázítóan humoros.

– Pörzse látta az előadást?

– Nem.

– Biztos?

– Biztos. Csak elindult a bemutató körül a kampány, amit a megfelelő portálok megfelelő körítéssel tálaltak. Ő ezekről szedhette le a fotókat.

– Amikor tüntettek ön ellen, kiment a színház erkélyére, és onnan nézte, mi történik.

– Nagyon rosszul éreztem magam. Igen durva történelmi időket idézett. Ne beszéljünk mellé, a fasizmust.

– Azt érezte, hogy a tüntetők konkrétan önt gyűlölik, vagy fölhergelték őket?

– Ezt nem lehet különválasztani. Ők valószínűleg konkrétan engem gyűlölnek. Azt nem tartom normálisnak, hogy akkor én nem mertem volna hozzájuk kimenni.

– Mitől tartott? Talán meglincselték volna?

– Talán. Bár biztosan megvédtek volna a jelen lévő rendőrök, de abban a helyzetben ezt az ember nem gondolja így végig. Ilyen stílusban kommunikáló emberekkel én amúgy sem akarok beszélni.

– Mit képviselhet a számukra, ami miatt utálják?

– A rosszat, szerintem ez ilyen egyszerű.

– De miért éppen ön?

– Mert engem ismernek. Tudják, hogy mit csináltam öt éve, nyolc éve, tíz éve. Meg abszurdumnak tartják, hogy én még a helyemen vagyok, rendezek. Konkrétan valószínűleg ők sem tudnának rá válaszolni, hogy én mit képviselek számukra, mitől lettem ősellenség. Mert azt, amit mi a színházban csinálunk, nem látják.

– Akkor mégsem tudják, hogy ki is ön.

– Honnan tudnák? Csak felszínes kép alakult ki bennük rólam, akiről minden rosszat gondolnak, hazafiatlanságot, árulást, mit tudom én még mindent.

– Tényleg, miért van ön még mindig a helyén? Van, aki szerint ez furcsa módon a Jobbiknak köszönhető, mert a Fidesz nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy behódol nekik.

– Én abban bízom, hogy azért vagyok a helyemen, mert a munkámba nem lehet belekötni.

– De egy rakat olyan ember van, akinek a munkájába szintén nem lehet belekötni, mégis elmozdították őket a helyükről.

– Ők nincsenek annyira kirakatban, mint én.

– Az ismertsége védi meg?

– Biztosan.

– Azt hallottam, hogy Törőcsik Marit a hetvenötödik születésnapja alkalmából meghívta magához Orbán Viktor, és állítólag azt mondta, „jól van Robi, akkor most elmegyek magáért protestálni”. Ez igaz?

– A történet egyik része sem igaz. De az, hogy Mari itt van, és játszik, és minden nyilvános megnyilvánulása arról szól, hogy én vagyok az ő igazgatója, az pontosan ezt jelenti. Nem kell ezért külön protestálni.

– Réthelyi Miklós, a nemzeti erőforrás minisztere azt válaszolta Pörzsének,
„[é]rdekes, újszerű, de egyáltalán nem botrányos előadást láttam”. Számít önnek, hogy kiállt ön mellett?

– Nagyon sokat. Eljött, megnézte Az ember tragédiáját, és azt gondolom, azért védett meg, mert látta az előadást. Ez így normális.

– Vidnyánszky Attilával beszélt azóta, hogy elterjedt, ő lehet az utóda?

– Azóta nem.

– Nem fordult meg a fejében, hogy neki is levelet ír, vagy fölhívja?

– Vidnyánszkyt ennél többre tartom. Az elmúlt hónapok történései után neki kellett volna szólnia, hogy beszéljünk. Én nem fogok neki szólni, és nem azért, mert leesik a karikagyűrű az ujjamról, hanem azért, mert nem én hoztam magam hülye helyzetbe egy kollégámmal szemben. Ugyanúgy tisztelem Attila művészi értékeit, és azt, amit csinál, mint tiszteltem három-öt-tizenöt évvel ezelőtt. Az a helyzet, amibe került, nem méltó egy akkora művészemberhez, amilyen ő. Még azt is inkább el tudtam volna fogadni, ha azt mondja, hogy „én akarok a Nemzeti igazgatója lenni, most jóban vagyok a hatalommal, takarítsátok el az Alföldit”. Vagy, „Robi, azt üzenem neked, álljál föl, és menjél el!” De hogy ő ugyanolyan szinten kezd el üzengetni, elemezni előadásokat, mint azok, akik itt kint hőbörögtek a Duna partján, az méltatlan hozzá.

– A Ludas Matyi előadása miatt Vidnyánszkyt ugyanazzal vádolták, mint önt a János vitéz esetében.

– Ráadásul azt állították róla, hogy az én ösvényemre lépett.

– Hízott a mája?

– Nagyon röhögtem.

– Az ember tragédiája előadása tulajdonképpen arról szól, hogy mi történt önökkel: hogyan gyilkolják, támadják hátba egymást az emberek.

– Ha az embernek valami baja van, akkor valahogy minden arról szól. Reményeim szerint valamennyi produkcióm arról szól, ami történik. Én nagyon szeretnék ilyen színházat csinálni. Most pedig olyan társadalmi kavargás van, hogy van miről beszélni. Sok mindent belehallanak, látnak az emberek a produkciókba. Akár a nyolcvanas években. Most nem probléma, hogy miről beszéljen a színház, mint a rendszerváltás utáni két évtizedben.

– Akkor miért mutatnak szinte csak klasszikus darabokat be a következő évadban?

– Mert idén kortárs magyar évad volt, jövőre meg lesz egy klasszikus szezon. Kicsi fricskákkal azért próbálok reagálni arra, amit írnak, mondanak rólam. Azt állítják, hogy ez egy kísérleti színház, olyan modernkedés folyik benne, amit egy pinceszínházban kellene csinálni. Hát most szépen jönnek a klasszikusok.

– És most már úgy gondolja, hogy a helyén marad?

– Igen.

– Ha kitölti a mandátumát, lesz olyan pimasz, hogy újra pályázik?

– Én nem hiszem, hogy ez pimaszság, hanem teljesen normális. Iszonyú büszke vagyok arra, amit az elmúlt három év alatt sikerült elérni. Egy szellemi közeg lett ez a hely, amit jelez az is, hogy idén három produkciónkat beválogatták a Pécsi Országos Színházi Találkozóra. Azt olvastam nagy színházi korszakokról, hogy hét-nyolc évig tartanak. Tehát nekem kutya kötelességem újra pályázni. Úgy gondolom, hogy tíz évig lehet, és kell ezt csinálnom.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!