Véres kardként mutogatnak

– Többen aludtak délután, amikor értesíteni akarták őket, hogy a Nemzet Színészei lettek. Önt simán fel lehetett hívni?

– Nem lehetett. El is felejtkeztem róla, hogy aznap van a választás, másrészt a színművészeti egyetemen a bábos osztály hallgatóinak, akiket tanítok, egy próbáját néztem. Ki volt kapcsolva a telefonom. A szünetben néztem rá, és láttam, hogy nyolc nem fogadott hívásom van. Márton Évi, a Nemzeti művészeti titkára keresett ennyiszer, de még akkor is csak arra gyanakodtam, hogy beugrás lesz, vagy elmarad valamelyik előadás. Amint bekapcsoltam a készülékem, Évi újra hívott, hogy Alföldi Róbert akar velem beszélni. Ő meghatódott és ünnepélyes hangon közölte, hogy engem választottak a Nemzet Színészének. Első pillanatban köpni-nyelni sem tudtam.

– Meg sem fordult a fejében, hogy azért ön is lehet a következő?

– Nem. Az ember nem gondol ilyesmire. Ezért elég nagy, örömteli meglepetés volt. A tanítványaim, amikor megtudták, köszöntöttek, ölelgettek.

– Alföldinek, amikor közölte önnel a hírt, mit mondott elsőre?

– Megkérdeztem, hogy „ugye ilyen komoly dologgal nem hülyéskedtek?” Megfordult a fejemben, hogy a kollégák rávették Robit, vicceljen meg, hiszen egymás közt a viccelődés mindennapos dolog. Azt válaszolta, „persze, hogy nem”. Aznap szerencsére nem játszottam, így haza tudtam menni, és kicsit leülhettem magamban, hogy végiggondoljam, nahát, hogy is van ez. De közben természetesen felváltva csörgött mind a két telefonom, azt sem tudtam, melyiket kapkodjam fel.

– Jólesik az egyik gratuláció a másik után, vagy már sok, formális?

– Egy idő után sok a megkeresés, úgy érzi az ember, hogy mint egy véres kardot mutogatják a médiában.

– Rögtön másnap nézőként a Kamrában ott volt a premieren. Zavarban voltam, hogy odamenjek-e önhöz, tán százhuszonötödiknek gratulálni, végül nem tettem.

– Igen, ilyenkor zavarban van az ember, hiszen egy premieren inkább azoknak kellene gratulálni, akik játszanak. Ilyenkor ünnepeljék őket.

– Előadás előtt és utána mindenki trécselt mindenkivel, ön viszont egyedül volt, nem nagyon beszélt senkivel, magányosnak látszott. Magányos, amikor éppen nem játszik, nincs kollégák között?

– Nézze, nincs időm magányosnak lenni, mert többnyire játszom, és kollégák között vagyok. De hát néha jó, hogyha csak úgy ülök egyedül. Ilyenkor egyáltalán nem érzem magam magányosnak.

– És, ha jön a nyári szünet?

– Akkor máris megyek a Szegedi Szabadtéri Színpadra, A víg özvegyben játszom majd. Utána többrészes tévésorozatban forgatok, még a címét sem tudom. Augusztusban már örülni fogok, ha egyedül lehetek, vagy csak egy baráttal, akit én választok meg, hogy ki legyen. És akkor kicsit lehet nyaralni.

– Jól tudom, hogy Csomós Mari és Pogány Judit a legjobb barátai?

– Csomós meg Pogány, igen.

– Élvezi, hogy hét különböző színházban is játszik, szinte minden este színpadon van, vagy előfordul, hogy kiakad, és úgy gondolja, inkább hazamenne aludni?

– Otthon szívesen lennék kicsivel többet, de most ilyen sűrű az élet, és ezt kell fölvállalni.

– Mondhatna bizonyos munkákra nemet.

– A nagy négyes kivételével, amiben Vári Éva, Benedek Miklós, Szacsvay László társaságában, Gálffi László rendezésében játszom, és május végén mutatjuk be Dunaújvárosban, június elején pedig a Belvárosi Színházban, azok a produkciók, amelyekben fellépek a Nemzetin kívül, évek óta mennek. Ha négy-öt éve benne vagyok egy produkcióban, nem mondhatom, hogy köszönöm szépen, nekem elég volt.

– De állítólag nem nagyon tud nemet mondani.

– Eddig tényleg így volt, de ezután majd több mindent megfontolok.

– Azt biztosan szereti, hogy a Bubus című marháskodástól az Ármány és szerelem tragédiájáig és operettekig meg musicalekig temérdek sokfélét játszhat.

– Hát igen. Egy karakterszínésznő életében mi lehet szebb, minthogy ilyen széles palettán játszhat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!