A nyilas Színművészeti és Filmművészeti Kamara az első zsidótörvény (1938 tavasza) végrehajtására alakult meg, bár ezt a tevékenységet a kamara nyíltan soha nem ismerte el. Azon munkálkodtak, hogy rendezőként, előadóként vagy művészeti segédszemélyzetként csak olyan személyt alkalmazzanak a színházak, aki a kamara tagja. Az idegen hangzású neveket magyarosítani kellett, a zsidók számát pedig 20%-ra mérsékelni. Később már se igazgató, se rendező, se dramaturg nem lehetett zsidó, és legfeljebb 6,3%-os arányban lehettek a szakmában.
A pesti polgármester 1939 őszén a kamara javaslata alapján új színigazgatókat nevezett ki, majd 1941-ben pályázatokat írt ki feddhetetlen fajú és tőkéjű igazgatók számára. Ekkor a szakmát már teljesen zsidótlanították.
Az „árja” vállalkozások azonban sorra megbuktak: Patkós György, a Nemzeti volt titkára pár hónap alatt elköltötte a Belvárosi Színház szubvencióját, majd egy híradómozinak adta el az épületet. Czakó Pál, a másik titkár szintén csúfos anyagi bukással távozott a Városi Színház éléről, de Bubik Árpád sem felelt meg az Operettszínház anyagi és szakmai feltételeinek.
A hatalom 1941-től rátelepedett az állami színházakra, a magánvállalkozások, köztük a Madách Színház, azonban még sokáig a pesti polgárság utolsó menedékei voltak. Pünkösti Andor, a Madách igazgatója bemutatta Pirandello IV. Henrikjét (a címszereplő egy elmebeteg, aki magát IV. Henriknek képzeli), majd Felkai Ferenc Néróját (a címszereplő és Hitler között itt sem nehéz párhuzamot vonni), valamint Robert Ardrey Jelzőtűz című művét, amit maga gróf Károlyi István rendezett. A darab nyíltan beszélt a háború kitöréséről és a Führer rémuralmáról, ezért a hatóság nyolc előadás után betiltotta.
A német megszálláskor, 1944. március 19-én bezárták a színházat, majd Cselle Lajos, a Nyilas Színészkamara főtitkára vette át. Pünkösti júliusban öngyilkosságot követett el. Csellének három bemutatóra volt ideje, hiszen év végén, Budapest ostromakor, a színházat újra bezárták. Rövid pályafutása alatt Kádár Lajos és Solymosi István antiszemita darabjára, az Ártatlanokra, Hauptmann Bernd Rózájára és Fendrik Ferenc Az én fiam című drámájára esett a választása.
Ebből a társulatból 1945-ben többen külföldre menekültek a számonkérés elől, az újonnan alakult Művész Színház pedig összekapcsozta a főkönyv ’44-es lapjait, hogy valóban tiszta lappal indíthasson. A Nemzeti Színház a vészkorszak alatt vígjátékok játszására állt át. Kiss Ferenc, akit Szálasi nevezett ki az igazgatói posztra 1944. október 19-én, lévén Gömbös Gyula egykori jó barátja, Gárdonyi Annuskáját, Szigligeti Ede Mamáját, Sardou Szókimondó asszonyságát vitette színre.
Kiss Ferenc Németországba emigrált, de az amerikai hatóságok kiszolgáltatták a magyar népbíróságnak. Itthon hét év kényszermunkára ítélték, de aztán visszakerült a színházi életbe, és számos filmben is játszott (Bogáncs, Csutak, Pacsirta, Egyiptomi történet), majd 1964-ben érdemes művész díjat kapott.
A színházakat ugyan a nyilas karhatalom sajátította ki, de művészgárdájukat ugyanúgy terheli a felelősség, mivel nevüket adták ehhez.
Márai Sándor így írt 1944-es Naplójában: „Ezek a nyilasok nem is az igazi bűnösök. Megvadult cserkészek ezek, prolongált pubertásban kalózkodó, torz kamaszok. De bűnös minden magyar, aki megmaradt helyén ez időben, felesküdött, hogy megmentse a novemberi fizetését.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
