A mizantróp Molière legepésebb darabja, amelyben nem csak pellengérre tűzi az emberi képmutatást és hízelgést, de le is számol vele. Alceste megváltói babérokra tör: a szerelmet kívánja megtisztítani és a kizökkent időt helyretolni. Megváltana, ám senki sem kér belőle.

 
A mizantróp

Zsámbéki Gábor a tehetetlenség érzése miatti lemondásra hegyezte ki az előadást. A Katona József Színházban a rezignált hangvétel csehovi méreteket ölt. Ez egy lehetséges út, de nem lehet a valódi válasz. A lemondás és a világból történő kivonulás ugyan véget vet a „vég nélküli öncsalásnak és a rafinált önámításnak”, ahogy Hamvas Béla fogalmazott, de valójában megúszás. A harc akkor kezd igazán izgalmassá válni, amikor már mindenki elutasítja.

Alceste életében nem következik be hatalmas változás, kezdettől fogva tisztán látja az őt körülvevő embereket és helyzeteket. Ez alól szerelmese, Célimène sem kivétel. Mivel csak emberundora mélyül el a darab folyamán, nem válik igazi tragikus hőssé.

Fekete Ernő tökéletesen hozza a meg nem értett egyéniséget, aki őszinteségével egyre távolabb taszítja magát a világtól. Kórtörténetében enyhébb és aktívabb szakaszok váltják egymást, a békés letargikus és az agresszívan ostorozó állapotok között balanszírozva.

Az előadás hiányossága, hogy nincsenek komoly ellenpontjai. Ónodi Eszter Célimène vagy Máté Gábor Oronte szerepében jelenlétükkel ugyan betöltik a loft lakásnak kialakított teret, de túlságosan csekély szerep jut nekik a színpadon uralkodó mélabú leküzdésére. Az előadás legromlottabb karaktere Fullajtár Andrea Arsinoéja, aki saját kielégítetlen vágyai miatt barátnőjét romlásba dönti, tovább erősítve a reménytelenséget.

A többiek üde színfoltok maradnak, akik sznobizmusuk és hiúságuk ellenére elképesztően szórakoztatók, a próbákon feltehetőleg még Alceste is inkább kacagott rajtuk…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!