Tévében színházat közvetíteni kicsit olyan, mint lelkesen nekiállni szappanbuborékot hámozni. Az első kihívás, hogy az az egy-két kamera, amelyekkel a tévések dolgoznak, rögzített.

 

Hiába a gyakori váltás, mindig kissé statikus a látvány, mint egy szimultán sakktornán. (Ez még akkor is így van, ha a színházban is egy helyen ülünk, és nem ugrálunk a sorok és páholyok közt.) Ellenben a képernyőn azok is láthatják a színészek arcát, akik nem az első sorba vettek jegyet. Kiegyensúlyozatlan a hangminőség, attól függően, merre beszélnek épp a színészek. Képtelenség ugyanazt a hangulatot megkapni, mint a széksorok közt. Bár akad egy-két néző, aki belekrehácsol a felvételbe, de ez még mindig csak majdnem olyan. Viszont nem kell az előttünk ülő pacsuliját szagolni két órán át, sem sorban állni a büfénél vagy a toaletthez. Amiért mindenképp érdemes néha bekapcsolódni, hogy élőben szinte sosem láthatjuk ezeket a társulatokat. A szereplők fele már nem él, ha valamelyik klasszikust választjuk, de a vidéki, határon túli vagy a világ más neves színházaiba, a Broadwayre, a West Endre sem minden másnap jutunk el. Nem mintha azok előadásaival kényeztetnének bennünket a királyi tévén, de ki tudja. Egyszer talán mi is megnézhetjük karácsonykor a Hamletet a Royal Shakespeare Companyvel, mint a BBC nézői.

Bár a színház nálunk nem ment ki a divatból, fővárosunk még számos színpadot el tud tartani, legalábbis közönséggel, a színházi közvetítés csakúgy, mint a tévéjáték műfaja igencsak beporosodott. A mai néző figyelme könnyen elterelődik már egy hosszabb híradó alatt, a sorozatrészek is egyre csak rövidülnek. Pedig a tévézés hőskorában az egyik első és igen nagybecsű műfaj volt ez. Alig pár héttel az MTV indulása után, 1957 májusában már műsorra tűzték a Bánk bánt az Állami Operaházból és a Warrenné mesterségét a Katona József Színházból. Persze hol van ez a BBC-től, amely már 1936-ban élőben sugárzott a West Endről. De gyerek- vagy iskolás korunkból már lehetnek maradandó tévés színházi élményeink – nekem a Tartuffe Bubik Istvánnal és Kállai Ferenccel, no és Spiró György Csirkefeje a briliáns Gobbi Hildával.

Az Osztrigás Micit sem először láttam, meg is lepődtem, hogy ez már egy tizenöt évvel ezelőtti előadás (’95-ben mutatták be a Szolnoki Szigligeti Színházban, Iglódi István rendezésében). Leginkább Törőcsik Mari miatt imádnivaló a bohózat, de Hernádi Judit dalai is vagányak, dögösek. A színmű pompás, könnyed, miközben töményen szórakoztató. Most is annyit nevettem, hogy majd’ kiestem a szoknyámból. No és jön a Janika jövő pénteken, Udvaros Dorottyával, Turay Idával, ki nem hagynám.

Amúgy is ritka a jó műsor, már tombol a nyár, minden napra jut egy texasi kopó ismétlés meg Bud Spencer-klasszikus. A minap elcsíptem a FEM3-on A médium próbája című „tehetségkutatót”, melyben angol asszonyok és urak látnoki képességeit tesztelik. Az adások végén kiesik, aki a legmesszebb járt az igazságtól. „Az a médium, akinek ma távoznia kell, Angela” – így a műsorvezető. Mire a médium: „tudtam!!! Megéreztem!”

Osztrigás Mici, m1, június 24.

Címkék: Képernyő-televízió, színház-Teátrum rovat, kritika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!