Mintha maga Gordon Ramsay várt volna vacsorára, úgy izgultam életem első Nobu-látogatása előtt. Még karácsonyra sikerült fél áron egy „kóstolóval megkoronázott főzőshow-t” lőnöm magamnak az egyik kuponos oldalon. Különben soha nem jutok el a japán gasztronómia császára, egyben a fúziós konyhaművészet ősatyja, Nobuyuki Matsuhisa budapesti éttermébe, ahol egy menü 20-35 ezer forintot kóstál.
Miután retiküllel a kezemben esetlenül kihámoztam magam a kabátokból és kardigánokból a pesti Kempinski szálloda előcsarnokában, betessékeltek a puritánul berendezett, semlegesen szürkésbarna, de hangulatosan megvilágított étterembe. Míg kóstolótársaimra vártam, leültettek a bárpulthoz. Egyedüli szingliként nemhogy meghúztam volna magam a sor szélén, kihívóan beültem középre. Körbekémlelve a terepet, azon morfondíroztam, mit is keresek én itt? Még a felszolgálók is elegánsabbak voltak nálam, pedig a fogcsattogtató mínuszok dacára iparkodtam csinosan érkezni. A pultnál egy úr lazán kirakott egy húszezrest egy eszpresszóért. Persze nem került ennyibe, de figyelnem kellett, nehogy úgy tátsam a számat, mint a virágáruslány a My Fair Ladyből. Érkezett egy tucatnyi üzletember szépen szabott öltönyben, aranykeretes szemüveggel – talán épp az IMF-delegáció? –, és beslisszoltak a különterembe. Aztán egy japán csoport mutatta meg, hogy sok kis ember kis helyen is elfér, és egyetlen asztalhoz kuporodtak le. Minden avatott vendég hangosan beköszönt a nyitott pultnál álló séfeknek. Én legfeljebb Richard Chamberlaint tudtam volna idézni a Sógunból: „hajjj, Toranagaszama, vakarimaszka!”
Életemben először és utoljára áldottam a magas belvárosi parkolási díjakat, mert így gondtalanul fogadhattam el a vacsora elé felkínált martinit – ami errefelé nem vermut, hanem egy koktéltípus, és James Bond óta azt is tudjuk, rázva az igazi, nem keverve. „Egy jó vacsora mindig koktéllal kezdődik” – konferálta fel a licsis (édes trópusi gyümölcsös) és az alapítóról elnevezett Matsuhisa Martinit a jóképű, elbűvölően könnyed bármenedzser. Ha Paris Hilton lennék, egész este el se mozdulnék a bárpulttól és bőkezűen adnám neki a borravalót. A koktélok alapja a főzéshez is használt szaké volt, amely 14-15 fokos alkoholtartalmával inkább rizsbor, mint pálinka. A pesti Nobuban tartanak olyan szakét is, melyben aranypelyhek úsznak, no és azt a különlegességet, melyet tíz évig erjesztettek lágy klasszikus zene mellett. Csak eleget kell igyunk belőle, hogy a számlán már fel se tűnjön.
Az atomerős ellazító koktél után a szusibárhoz ültünk át, ahol már úgy egyensúlyoztam a magas bárszéken, mint King Kong a toronyház tetején. Eddig azt hittem, nem teljesen kínai számomra a japán konyha, hiszen megrögzött szusifogyasztó vagyok. Itt azonban minden, amit eddig tudni véltem vagy kóstoltam belőle, olybá tűnt, mint a Kiscelli Múzeum után ott állni a Louvre kapujában. A szasimi – hajszálvékony szeletekre vágott nyers halfalatkák – donora, egy jégkupacra ültetett, jókora yellow-tail makréla egyenest Új-Zélandról úszott idáig. A séf úgy filézte ki másodpercek alatt, hogy a gerincén hártya se maradt. Ilyen szamurájkéssel persze lehet is – csak közben állandóan törölgetni kell, mert nem rozsdamentes. Legalább napi 20-30 perc élezés is dukál a nagy becsben tartott szerszámnak.
Takarékos nép a japán, a halnak minden részét megeszik, a pofáját is. Mi szerencsére csak a húsából kaptunk. Minden apró falatra korianderlevél, és egy-egy csepp csípős szósz került. Csupa hozzám hasonlóan szusibolond jöhetett a kóstolóra, úgy kapkodtuk be a szasimit, mint aki pálcikával a kezében született. Ezután leültettek bennünket az étteremben.
Bár már csak néhány asztal pislogott üresen, továbbra is túlerőben volt a személyzet. Személyes kulináris vezetőnk közben udvariasan elmagyarázta, hogy ő ételsorokat szerkeszt, valamint szakészakértő, és nem felszolgáló. A vendégek szinte kivétel nélkül külföldiek, már a ruhájukból is látszott. Talán a magyar gasztrosznobok se járnak ide? Biztos elriasztja őket a nyers hal gondolata, mert nem tudják, hogy Nobu-san épp azzal vette be Beverly Hillst, hogy picit megszelídítette a tökéletes alapanyagokat pőre egyszerűségükben feltálaló japán konyhát. Például úgy trükközött – ezt a kukták be is mutatták –, hogy forró olívaolajat spriccelt a lazacra. Ettől ugyan a hal meg nem sült, de legalább némi hőkezelésen esett át, és így már többen bátorkodtak megenni. Csakhogy, amennyit engedett a finnyás kontinentális vendégek kedvéért, annyival meg is csavarta a dolgot. A világjáró séf perui és argentin ízeket – savanyút, csípőset, citrusokat, valamint a japán konyhaművészetből szinte teljesen kiebrudalt fűszereket – csempészett ételkölteményeibe. Valahogy így keletkezett a mára fogalommá vált fúziós, avagy új stílusú konyha.
A savanyú ízekkel utóbb megküzdöttem, ahogy a keserűekkel is. A tempurázott (bundában és olajban sült) rák mennyeien ropogós volt, ám az édes-citrusos szójamártás és a rá tornyozott ecetes lilahagyma összehúzta a számat. Az adagok kifinomultan miniatűrök voltak, mintha levelenként pakolták volna fel a tányéromra a szárított miszóval (algával) és szarvasgombás olajjal átecsetelt bébispenótsalátát, melyből morzsányit sem hagytam. A papírhüvelyben gőzölt tengeri pisztrángnál zavarba ejtett, hogyan készülhet magyar halból, bár a vezető séf mesélte, hogy Fukusima után egyéb beszerzési források után kellett nézniük. A pisztráng mellé kínált shitake gomba is nálunk termett. A zöldségek olyan frissek és aromásak voltak, hogy falánk módon majd’ megettem a csomagolópapírt is. Az igazi varázslat a sistergő tálban sült csirke, a Toban Yaki volt, melyet mindünk elé egyszerre helyeztek az asztalra, pár másodpercre bódító gőzfelhőbe burkolva a fél éttermet. Minden íz, még a legszokatlanabb is bársonyosan lágy volt. Ez lehet a Nobu-titok, és az Óperenciás- tengeren is túlról érkező, csúcsminőségű alapanyagok. Bár már az ötödik fogásnál tartottunk, az utolsó részecskéig felfaltam mindent. A desszertnél megint elszontyolodtam, a lágy csokoládéfondant elég kesernyés volt zöldtea- fagylalt nélkül is. Hiába, bármikor megeszek egy rakás nyers halat, de a fúziós konyhához nem vagyok elég gourmand.
Nem lettem attól sztár, hogy pontosan ugyanazt ettem, mint Madonna vagy Victoria Beckham, de a különleges este után vigyorogva zötykölődtem hazafelé a villamoson. A Nobu franchise étteremlánc – pofátlan hasonlattal élve, akár egy úri McDonald’s. Minden egyes fogás halszálkányira ugyanúgy készül Malibutól Londonon át Dubajig, erről az éttermekbe delegált japán séfek kezeskednek. Egy Nobut azért elfogadnék, ha már Robert De Nirónak, Jackie Channek és Andy Vajnának is lehet.
Sikert hozott, hogy porig égett az étterme
Nobuyuki Matsuhisa 1949-ben született Japánban. Hét évig tanult és dolgozott egy tokiói szusiétteremben, ebből az első három évben csak mosogathatott és a mesterét figyelte. 24 évesen az egyik törzsvendég meghívására Peruba utazott és Limában nyitott éttermet. Itt ismerkedett meg a dél-amerikai ízvilággal, melyet később a japán konyhával házasított. A kalandvágyó séf innen Buenos Airesbe, majd Alaszkába költözött. Ha itt nem égett volna porig picike étterme, nem tette volna át székhelyét Beverly Hillsbe, hogy aztán egyik törzsvendége, Robert de Niro unszolására a mára több százmillió dollárt érő, az öt kontinens 21 metropoliszában működő étterembirodalommal bevegye a világot. Michelin-csillagot kapott a Las Vegas-i és két londoni étterme is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!