Őrangyal súgópéldánnyal

– Legendák keringenek arról, hogy több alkalommal háttal állt önnek a színész, és mégis rájött, mikor kell súgnia.

– Ehhez elég egy vállrándítás is. Trokán Péterhez például a Sosem lehet tudni című előadásban még a kollégája beszélt, amikor észrevettem, hogy megrándította a vállát. Ez nem nekem szólt, teljesen ösztönös volt, talán a félelem váltotta ki, hogy nem jut eszébe a szöveg. És ebből én megéreztem, hogy valami baj van.

– De azt mondják, hogy még olyan is előfordult, hogy egészen a színpad másik oldalán volt háttal a színész, és így is észrevette, hogy szükség van önre.

– A Salemi boszorkányokban Rác­kevei Anna térdelt Koncz Gábor előtt, és szerepe szerint zokogott. A zokogás közben kellett volna elmondania egy mondatot. Teljesen ösztönösen fölsúgtam ezt neki, mert úgy éreztem, hogy hosszabb ideig tart a zokogás, mint ahogy megszoktam. Gondoltam is, hogy majd a szünetben megkérdezem, szükség volt-e erre. Nem kellett várnom a szünetig, mert jelenetátállás közben valaki megfogta hátulról a vállamat. Anna volt, és azt kérdezte: „Mari, honnan tudtad?” Szerintem nekem ott az őrangyalom, aki ilyen helyzetekben megbök. Ezért mondta rám Gálvölgyi János, hogy „Na, könnyű a Tarr Marinak, ők ketten vannak”.

– Igaz, hogy fejből tudta a darabokat?

– Vagy 250 darabot és 334 tévéjátékot súgtam. Nincs az az emberi agy, ami ezt megtartja. De a folyamatban lévő darabokat természetesen tudtam.

– Hogyhogy természetesen?

– Miért, a színész nem tudja a szöveget? Én butább vagyok nála?

– De az egy szerep a sok közül.

– Az mindegy. A példány a kezemben van, és hallás után én is megtanulom, mert nekem a színészt kell néznem.

– Súgott akkor is, amikor még élőben mentek tévéjátékok és mozogni kellett a kamerák között?

– Igen. A tévében való súgás nehéz, mert szembe kell kerülnöm a színésszel, hiszen hanggal nem súghatok, ugyanis mellettem áll a mikrofonos. És bizony nemcsak a szövegre, a színész játékára, szemére kellett figyelnem, hanem arra is, a kamera hogyan fordul. És még arra is kellett ügyelnem, hogy amikor rohangászom a kamerák között, hasra ne essek a kábelekben. Ez kemény munka volt. Imádtam. Így ismertem meg az egész magyar színésztársadalmat és ők engem.

– Musicalt, gondolom, máshogy kell súgni, mint prózát.

– Ha észreveszem, hogy valami gikszer van, a következő sort megpróbálom beüvölteni a zene fölé. Az operaház fantomját és a Józsefet még súgom.

– Manapság a legritkább esetben van középen a súgólyuk. Miért alakult ez így?

– A díszlettervezők és a rendezők azt mondták, hogy rontja a színpadképet. Én vagy húsz évvel ezelőtt örültem neki, amikor kivonultunk oldalra a portálba, mert úgy éreztem, hogy a színész és a súgó közötti konfliktus oka a „földrajzi helyzet”. Amikor a színész készül egy szerepre, olyan, mintha szülne. Nehéz­ségei, fájdalmai vannak, és baja van saját magával. A rendezőnek nem meri mondani, de bele tud kötni például a kellékesbe. És természetes, hogy beleköt a súgóba, aki ott van a lábánál. Tehát alatta van.

– Világhírű filmrendezőnek az édesanyja. Megnézi a fia filmjeit?

– Persze. És tetszenek is.

– Beszélnek róluk?

– Pár szóban, de beszélünk. Ma­gán­emberként én ezt a stílust szeretem, Tarkovszkijt például. Szerintem hasonlít rá, amit a fiam csinál.

– A torinói ló hogy tetszett?

– Szerettem. Fizető nézőként láttam. Nem volt sok néző, de a stáblistát is mindenki végignézte, és amikor már fölkapcsolták a lámpákat, még akkor is mozdulatlanul ültek egy ideig, annyira a film hatása alá kerültek.

– Már saját estje is van, tulajdonképpen előadóművész.

– Előadóművész lettem. A legnagyobb dicséret számomra az volt, amit Tolnay Klári mondott, hogy „Mari, te vagy olyan nagy művész, mint mi, csak téged nem látnak”.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!