Öngyulladásig nézhetjük – az ismeretterjesztő csatornáknak hála – a sok remek természetközeli és tudományos valóságshow-t. Tudósnak álcázott tudósítók vagy terepre dobott tudósok életüket és testi épségüket kockáztatva élnek át elképesztő kalandokat, meg találkoznak veszedelmes vadállatokkal, majd sértetlenül elsétálnak onnan.
Nem minden riporter olyan piszok mázlista, hogy bortúrára mehet Provance-ba a Travel Channellel. Valaki eheti a bikapéniszt, az ebihallevest meg a világ legzamatosabb csúszómászóit (nyersen és csapkodósan) a Bizarr étkekben. Vagy mehet Peter Schmeichel egykori világelső focikapussal belet lapátolni a vágóhídra a Piszkos munkák című sorozatban. Ugrándozhat kivájt lopótökből készült ágyékkötőben az Eltűnt törzsek nyomában című sorozatban, esetleg kaphat maláriát kamerák előtt, vagy kicsapják rákhalásznak a Bering-tengerre a friss Emmy-díjas Halálos fogásba. Ideális műsorok, egyszerre elégítik ki a nézők egyre növekvő ingeréhségét és a producerek kis költségvetés iránti vágyát.
Gerald Durell már testközelben forgatott, de Sir David Attenborough volt az első, aki meg is fogdosta az állatokat, amelyekről beszélt. Mi meg azon vihogtunk, hogy egyikük biztos jól el van kábítva, különben nem tutujgatná azt a randa mérges gyíkot. Talán őt nézve nőtt fel az ausztrálok nemzeti büszkesége, a néhai Krokodilvadász, Steve Irwin.
Ő már a téboly határát súrolva csókolgatta az aligátorokat (öt hónapos gyerekével a kezében is), csípette magát össze mérges kígyókkal, és végül a medúzákkal. Később szíven szúrta egy tüskés rája, amibe szegény, bele is halt. Sokan látták igazolva a mondást, hogy addig jár a korpa a kútra, míg megeszik a disznók. Mégis minden héten legalább két újabb Cápákkal polkázó meg Tigrisekkel suttogó sorozatot reklámoznak.
Irwin halála óta a legőrültebb figura a túlélőbajnok Bear Grylls, aki azért megy Írországba, hogy egy randa fagyos pocsolyában aludjon, mintha csak ott szenvedett volna hajótörést. Belebújik egy kifordított juhba hálózsák helyett, majd a birka burkát felfújva úszóguminak használja, mikor átevickél egy jéghideg tavon. Közben tanácsokat oszt, hogy a természettől eltávolodott, eltunyult néző megtanulja, hogyan süsse nedves mohán szaftosra a húst (már ha le tudja vadászni) és hűtse magát saját vizeletével. Az egykori katonának még el is hisszük, hogy „ha van egy patakunk, követni kell a folyásirányát”. Azon már mosolygunk, hogy „a patakvíz nem biztos, hogy iható, ezért mindig forraljuk fel”, és „az erdő ideális hely azoknak, akik eltévednek”. Fene gondolta. A világvégehívők meg a lomizók biztos isszák a szavait, és bólogatnak, hogy „minden eszközt tartsunk meg, valamire még jó lehet!” Kalandjait a brit Guardian napilap „fiús játéknak” nevezte, aminek a túléléshez ugyan semmi köze. Viszont szórakoztató nézni, ahogy Grylls megpróbál bármit megenni, ami mozog, és még mielőtt őt ennék meg. Ő maga a csúcsragadozó: aki vele összetalálkozik a vadonban, csak abban bízhat, hogy egyetlen testrésze sem marad felhasználatlanul.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
