Vágvölgyi B. András a temesvári POSZTról

Hogy a színház nagyon jó Romániában, azt régen tudtuk, izgalommal vártuk hát az ez évi temesvári román színházi fesztivált – a POSZT ottani megfelelőjét. A Bánát fővárosa talán a legnyugatosabb romániai város, a németek jó részének Ceauşescu-kori eladása ellenére még mindig gyárilag multikulti, magyarok, szerbek, maradék svábok mellé manapság betelepülő olaszok mind hozzáadnak a város nem alaptalan régi becenevéhez (Kis-Bécs).

A marosvásárhelyi Yorick Stúdió egyszerre magyar és román nyelvű, MaRó című előadása – az ismert színpadi szerző, Székely Csaba darabja –, ha akarom, kabarétréfák sora, tucatnyi történet a magyar–román együttélés tárgykörében.

Andi Gherge rendező dögös látványosságot kerekített, a színpadi székek támláin lombfűrésszel vágott történelmi fejek (Kossuth és Vitéz Mihály, Bethlen Gábor és Vlad Dracul) vetik az árnyat a fehér hátfalra, dübörög a kétoldali „nemzeti rock” (bozgorozós manele – román turbófolk – és a „tankkal végigmenni Románián” régi mániája, asszem a Romantikus Erőszaktól). Az önkormányzati magyar alkalmazottat megkörnyékezi hivatali főnöke, hogy színielőadásban játszaná el Avram Iancut, a magyarfaló 19. századi móc vezért, mire a nemzeti büszkeség nemet mondat vele, de szóra szó, s „van az a pénz”. „Székely terroristák” csőbombával és piros-fehér-zöld zászlóval idétlenkednek; a tömbmagyar egyetemista lány hazaviszi a fiút, aki udvarol neki. „Marius”, mutatkozik be az apának a fiú, „Attila”, válaszol az apa, vacsora előtt keresztet vetnek, Marius ortodox módon, az apa tekintete leírhatatlan. Szerintem erősebb jelenet, mint az olykor habostorta-dobálós „székely-fiú-magyarországi- fociultrákkal-majdvasgárdistákkal-találkozik”, vagy a magyar betegének kisebbségi és belszervi panaszaira végül is kötelet ajánló román orvosnő története.

Sztereotípiák bucskáznak humorhalmokon, orra buknak, sokszor sírva kacagósak, minden bizonnyal gyógyító erejűek az akut nacionálpopulizmus mindkét oldali betegeinek. Nagyjából az előadás fele hangzik románul, fele magyarul, a társulat inkább román, a szereplők is megoszlanak etnice. Sok rendezvényt tudnék Magyarországon, ahol kívánatos kísérőműsor lehetne.

A bukaresti Kis Színház legendás hely, az volt már az ántivilágban is, 1989-ben is kontraverziális bemutatóra készültek, mely aztán végigvonult az egész éven. Ebből készült az 1989 az elveszett év című előadás. Mivel magam is elkövettem olyan dolgozatot, mely a tárgyévet mintegy kronologikusan végigveszi, különös érdeklődéssel néztem a bukaresti produkciót.

Két színész nem jön ki a tapsrendre, a harmadik feljelenti őket. A kivetítőn Lengyelországban megállapodik egymással a Szolidaritás és a kommunisták.


Román agitprop elvtársnő Arisztotelészről és a színházba járás természetéről elménckedik a társulatnak és információkat gyűjt. Afganisztánból kivonulnak a szovjetek, Magyarországon átértékelik 1956-ot, elvágják a vasfüggöny szögesdrótját,


kimennek a keletnémetek. Egy lány eltűnik Romániában, Luminita 17 éves, terhes, és egy ellenzéki palival disszidálna, de a szülei feljelentik a fiút, letartóztatják és verik a Szekun. A szülők illegális abortuszt szerveznek neki, ezenközben leomlik a berlini fal, a drámaíró Václav Havel elnök lesz Csehszlovákiában, pont Temesvár lesz a forradalmi román város, Ceauşescut és b. nejét ripsz-ropsz kivégzik. Ami ebben szerintem fontos, hogy délkeleti szomszédunknál nem az undorral elfordulás a tendencia a rendszerváltástól. Pedig ők kezdték rosszabbul, mi meg jobban, aztán idővel fordult a kocka.

A fesztiválon volt a Norvég Alap által támogatott ifjúságszociologikus cyberdráma, diszkószíndarab, a nagyszerű Radu Afrim rendezte magyar előadás (Bartis Attila: Nyugalom), a „Spanyolországban epret szedő” – ez a gyakorta használt terminus a 2-3 milliónyira becsült külföldön dolgozó románra – hátrahagyott gyermekeinek társadalmi drámája, egy való életbeli Facebook-bonyodalom gyermektanár- szülő minitragédiája.

Bár román országos fesztivál, de nemzetközi jelenléttel, hazánkat Duda Éva tánctársulata képviselte, Poznanból szerepelt a Teatr Osmego Dnia, és két ukrán(!) társulatot is hívtak – ez nálunk ugye nem volna lehető, mert mit szólna Vlagyimir Vlagyimirovics –, a klasszikus szovjet balett iskolájának és Csehov Sirályának újcirkuszi közelítésének volt mindez találkozása a boncasztalon.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!