Nála nem zombik küzdenek űrlényekkel, és lövés is csak nagy ritkán dörren. Csupán emberek beszélnek, az izgalom, a feszültség mégis garantált, ha Aaron Sorkin írja a forgatókönyvet.
– Miért pont az újságírókat pécézte ki magának?
– Ugyanazért, amiért annak idején megírtam Az elnök embereit. Akkor az piszkált fel, hogy milyen cinikusan beszélünk a politikusokról. Hát nem ugyanolyan cinizmussal kezeljük az újságírókat? Olyan emberekről akartam írni, akikben még lobog a jó szándék, az idealizmus.
– Léteznek még ilyenek?
– Ha nem hinném, nem görcsölnék rajta, hogy a nézőkkel is elhitessem: még nem halt ki teljesen az újságírókból a becsület. A beszélő doboz előtt töltjük fél életünket, legalább annyira oda kéne figyelnünk rá, mi jön ki belőle, mint arra, hogy mire tanítja a tanár a gyereket az iskolában. De én nem oktatni akarok, meggyőzni sem. Én csak mesélek. Valós eseményekről, kényes kérdésekről, ami az emberiség egyik felét felpaprikázza, a másik felét pedig megörvendezteti.
– Amerikában nem illik megosztani a közönséget.
– Még kevésbé illik felingerelni. Én mégis megteszem, mert szerintem a vita szórakoztat.
– Azért ez nem minden vitára igaz.
– Persze, a jó vitához jó újságírók kellenek, olyanok, akik számára a tény szent. Nézze, azon a napon, amikor az Egyesült Államok megtámadta Irakot, az amerikaiak 67 százaléka meg volt győződve arról, hogy Irak felelős szeptember 11-ért. Ez piszok veszélyes. Nagyhatalom vagyunk, komoly fegyverekkel és totálisan félretájékoztatva. Az újságírók kicsit sem hibásak? Nem ők verik a fejünkbe ezt a sok maszlagot? A Newsroom nem akar senkit beetetni. Mi csak azt a kérdést feszegetjük, hogy mikor és miért lettek a tények a pártpolitikáé, és miért retteg a média attól, hogy nevén nevezze a hazugságokat.
– És ön mitől ennyire éhes a tényekre?
– Nem voltam én mindig ilyen éhes. A republikánus pártban legalább olyan nagyszerű eszmék vannak, mint a demokrata pártban, és a kettő vitájából szűrtük ki a legjobbakat. És azt a politikust, aki a legalkalmasabbnak bizonyult, hogy vezesse az országot. Ma az emberek aszerint értékelik a tényeket, hogy melyik a tetszetősebb. Az én étvágyam akkor jött meg az igazságra és a tényekre, amikor ezt a két dolog megvonták tőlem.
Élet a Newsroomban
Will McAvoy (Jeff Daniels) jól fésült, jól öltözött, nyugodt, bizalomgerjesztő úr, az isten is a képernyőre teremtette. De egy nagy nyilvános fórumon kilyukad rajta a teflon és kiderül, hogy véleménye van a hírekről, amikkel estéről estére mosolytalan és rezzenéstelen arccal kíván jó éjszakát Amerikának. A republikánusokat is, a demokratákat is, az egész amerikai politikát úgy, ahogy van kritizálja. Ettől persze begurul a tévéállomás tulajdonosa, kényszerszabadságra küldi, mert „elvadította a hirdetőket” és „összezavarta a nézőket”. Amikor visszatér a hírgyárba, McAvoy megmakacsolja magát és kiharcolja, hogy mostantól tényhíradót csinálhasson. Miután összes szerkesztője ijedten lepattan róla, volt barátnőjével, egy veterán haditudósítóval a főszerkesztői székben és egy lelkes, de rutintalan fiatalokból álló szerkesztőcsapattal nekivág, hogy nézettséget és népszerűséget szerezzen a tényhíradózásnak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
