Terápiás ripacskodás

Kétségtelen: a néző hálás a humorért, és nem igazán válogat geg, helyzetkomikum, tréfás nyelvi játék, jó vagy jobb vicc, esetleg a puszta színpadi „kurvaanyázás” komikuma között. Kuncog, hahotázik, vinnyogva röhög akkor is, amikor lényegében semmi egyéb nem történik, mint hogy a Don Eustachiót alakító Elek Ferenc „Cukorkának” szólítja a Rezes Judit által játszott szőke nejét. Csak, mert úgy tudja mondani.

Az 1756-os Goldoni-műből, amely egyfajta átmenet a szerző harmincéves velencei színházi működésének két szélső pólusa, a commedia dell’arte és a költőirealista darabok között, a Mohácsi testvérpár (István a dramaturg és János a rendező) egy aktualitásokkal teletűzdelt, modern nyelvi környezetbe helyezett vígjátékot csinált a budapesti Katonában. Az előadás szövege napról napra született meg, a darabot a próbaidőszak alatt a szerzőpáros folyamatosan írta, a színészek a próbákon továbbfinomították, újra és újra átírták, magukra formálták a mondandót. Az alapszituáció az egyetlen, ami nem változott – egy előkelőnek látszó társaság vidéken múlatja az időt, esznek, isznak, pókereznek, vadásznak, egymás gyengeségein gúnyolódnak és legfőképp csalják egymást –, minden egyéb, még a végkimenetel is az írói és a színészi fikció eredménye. Porosnak épp ezért semmiképp sem mondható, ugyanakkor a nyelvi megoldások, amelyek a humor legalapvetőbb forrásai az előadásban, sokszor amolyan kincstári poénkodássá silányulnak. A „leverem, mint vak a poharat” idejétmúlt frázisától a direkt viccmesélésen át a sokat sejtető (olykor nemcsak sejtető) szexuális tréfálkozásokig terjedő skála melegágya, nemcsak a „mindenki mindenkivel” típusú bujálkodásnak, hanem a ripacskodásba hajló improvizációknak is. Ennek ellenére, és ez a színészek profizmusának köszönhető, csak olykor-olykor billennek át a jóízű komédiázás és az öncélú ripacskodás közötti hajszálvékony határon. Mentségükre legyen mondva, a nézői tetszésnyilvánítás épp ezekben az átbillent pillanatokban a legintenzívebb – minden már-már kínos túlzást sikolyba fúló nevetések, térdcsapkodások és így-úgy megkoreografált egyéni tapsakciók kísérnek. Ahhoz képest, hogy a darabban lényegében az ég egy adta világon semmi nem történik, a színpadon olykor annyira túlpörögnek a jelenetek, hogy néző legyen a talpán, aki azon kívül, hogy röhög, érti, miért kell mindenkit, nemre és baráti státuszra való tekintet nélkül végigsmárolnia a csehovi magasságokba (vagy inkább mélységekbe) merülő Donna Laviniának (Fullajtár Andrea alakítja). Mint ahogy nézőként azt is nehéz feldolgozni, hogy egy közepesen rossz viccet miért kell háromszor elmeséltetni, majd a darab cselekményének valóságába emelve el is játszatni a színészekkel. Nem, nem kímélem meg az olvasót se: Kittenberger Kálmán egy vadászat alkalmával lelő négy zebrát, három pumát, hét zsiráfot és három nóplízt. Mi az nóplíz? – kérdezi tőle egy barátja. Azt nem tudom, feleli Kittenberger, de nagyon hadonászott maga előtt, és közben azt kiabálta, nóplíz, nóplíz, nóplíz! Nos, a darab egyik legkínosabb mélypontja, amikor a házigazdát játszó Vajdai Vilmos egy átmulatott éjszaka után maga is nóplízt lő. Persze, lehet, csak én hagytam el valahol a humorérzékemet, mert a néző döccenés nélkül veszi a lapot.

Ahogy az előadás szórólapján áll: „a házasság súlyosan károsítja az Ön és környezete egészségét!” – a nevetés ugyanakkor, fakadjon bármiből is gyógyít, úgyhogy ebből a szemszögből minden kritikai észrevétel csupán amolyan teoretikus okoskodás. A lényeg, hogy a közönség számára A nyaralás olyan önfeledt szórakozást nyújt, amilyenben manapság egyre ritkábban van részünk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!