Arany Medve-díjas film a Méz, de kevesen fognak tülekedni érte a moziba. Főleg nem egy napsütéses késő őszi délutánon, amikor én egy pincemoziba bezárva, alig tucatnyi elvetemült kollégával együtt megnéztem. Címével ellentétben egyáltalán nem csöpögős, éppen hogy fajsúlyos alkotás.
![](/files/public/cikkepek/8970/Image/Kicsi_ikdJ_14_mez.jpg)
Ám, ha kinyitjuk felé a szívünket, és túltesszük magunkat az akció, a zene és részben a párbeszédek hiányán, egyszerre csak emelni, ringatni kezd. Elsőre én is megszeppentem a csaknem kétórás, angol feliratos filmeposztól, melyben egy epilepsziás, egyszerű méhész és dadogós-diszlexiás fia mély szeretettel átitatott kapcsolatába kirándulhatunk a Karakórum óriás hegyei között, ahol még számon tartják Kanizsa ostromát a naptárban, melyből a kisfiú minden reggel felolvas. Az apa és a beszédzavaros kisfiú bensőséges suttogása a csak elvétve használt fizikai szeretetnyelvnél is gyöngédebb, miközben az édesanya kettőjük összhangja mellett szinte kívülálló a családban. De hát minek is kellene a sok nehéz szó, mikor a mély ragaszkodás minden apró gesztusban érezhető. Például mikor az apa cinkosan megissza a kötelező esti pohár tejet a fia helyett. Később pedig, miután az apa új mézlelőhelyek után kutatva örökre eltűnik az erdőben, a kisfiú issza meg végre a tejet, hogy édesanyját vigasztalja. Ezek a csendes emberek egymás nyelvét beszélik, és olyan harmónia árad minden tettükből, minden mozdulatukból, hogy a kegyelem érzése átjárja még a legzordabb szívű nézőt is. A kisfiú történetében azonban már megjelenik a szorongás is, mikor ő marad az utolsó az osztályban, aki nem kapott még kitűzőt hangos olvasásért. Végül ez a feszültség is olyan szépen, a szigorú tanár egyetlen együttérző pillantásával megoldódik, mint az édesapa elvesztése miatt érzett fájdalom és félelem a fiú édes álmában. Mi is csak azt kívánjuk, bár ölelne át és vigasztalna az erdő, mely olykor félelmetes és veszedelmes, míg máskor csupa mese és a legpuhább otthon. Bár manapság játszódik a történet, lehetne akár száz évvel korábban. Ahogy száz év múlva is bizonyára ugyanilyen komótosan, a globális civilizáció őrületétől távol zajlik majd itt az élet. Ez a lassúság sok nézőnek már az idegeire mehet, míg mások boldogan hallják meg végre a madárcsicsergést és szippantják be a ritkás, párától nehéz levegőt az ősöreg tájakon barangolva. Akármilyen szomorú is a mese, s olykor fájdalmasan szépek a képkockák, nem nehezedik a tragédia a szívünkre, talán mert az élet megértésének mélységes bölcsessége árad Semih Kaplanoglu filmjéből. Ebből a mézből csepegtet nekünk is, és egy kicsit gyógyulhat a lelkünk tőle.
(Méz, forgalmazza a Cirko Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!