Álltam vele szemben, és igyekeztem megjegyezni a vonásait. Negyven körüli, alacsony, kopaszodó férfi volt barna munkaköpenyben. Arcának egyedül a két szemöldök közötti mély barázda adott valami egyéni jelleget. A teniszpályákat felügyelte, a hozzájuk tartozó tornatermekkel és öltözőkkel.
Mindez több mint húsz éve történt.
Én is oda jártam át teniszezni, a szemben lévő házban laktam. A hatvanas években épült, egymás mellett sorakozó tízemeletes pontházak között park húzódott, távolabb idegőrlő lassúsággal és zajjal épült a Lágymányosi híd.
Éjszakánként sárga sisakos munkások dolgoztak az óriás fényszórók sugarában, nappal markológépek túrták a terepet. Ám a teniszpályához senki sem nyúlt, a sporttelep zavartalanul üzemelt. Hetente egyszer lementünk, kifizettük a pályabérleti díjat és ütögettünk egy kicsit.
A pontház különös épület volt. Ezekben a hatvanas években felhúzott tornyokban még nem tudták tökéletesen megoldani a lezúduló víz lassítását, ezért ha valaki megengedte a csapot, vagy épp lehúzta a vécét, az egész ház morajlott, zengett, a vezetékek pedig úgy rángatóztak, mintha valami élőlény zsigerei volnának. Gyakori volt a beázás és a csőtörés: ilyenkor egy központi csappal az egész épületben elzárták a vizet.
Arra, hogy a berozsdásodott strangokat kicseréljék, nem jutott pénz, ezért mindig ott foltozgattak, ahol épp kilyukadt valami.
Egy alkalommal, hétköznap délután volt, éppen munkába készülődtem. Egy kiállítás megnyitóra hívtak fordítani. Örültem e lehetőségnek, nagy szükségem volt arra a pénzre. Háromra kellett volna odaérnem a Budapesti Francia Intézetbe, amelyik akkoriban már az új helyén, a Duna-parti épületben működött. Délelőtt átnéztem a fordítandó szöveget, aztán fél kettő körül beálltam a zuhany alá, hogy üdén érkezzem a megnyitóra. Bedörzsöltem magam, rányomtam a sampont a hajamra, és jól felhabosítottam. Talán énekelhettem is, szoktam énekelni a zuhany alatt.
Ömlött a hátamra meleg víz, aztán a csövek váratlanul valami különös, fémes hangon kezdtek visítani, bongani. A nyomás gyengült. Tekergettem a csapot, a vezeték gurgulázott, szörcsögött, aztán a váratlanul elcsendesedett. Nem jött több víz. Egy csöpp se. Álltam talpig szappanosan, fejemen a feltornyozott, keményre dörzsölt habbal, és néztem magam szemben a tükörben.
Ilyenkor mi van?
Kinyúltam egy törülközőért, magamra tekertem. Kiléptem a kádból, tócsákat hagyva a kövön elcsattogtam a lakásajtóig, óvatosan kinyitottam. A lépcsőházban egy férfi fazekat ütve kiabált, hogy csőtörés miatt elzárták a vizet, estig nem lesz.
Pont kettő volt.
Visszacsuktam az ajtót. Úgy-ahogy letörölgettem magamról a szappant, farmert húztam. Mivel a fejemen még mindig állt a sampon, mint valami rezgő térplasztika, felülre csak egy csónakkivágású pulóvert tudtam felvenni. A hajamra fürdőlepedőt tekertem, aztán fogtam a törülközőt, hajszárítót, és lerohantam a szemközti teniszpályára. Arra számítottam, az ottani öltözőben biztosan lemoshatom magam, és akkor még éppen odaérek háromra a Fő utcába.
A gondnok elém állt, megkérdezte, hányra szól a pályabérlet. Nem béreltem pályát, feleltem, csak elzárták nálunk a vizet. Ott, abban a házban. Az a helyzet, hogy tiszta sampon a hajam és szeretném odabent leöblíteni.
Hogy arról szó se lehet.
Akkor esetleg bérelek pályát, ajánlottam fel kétségbeesetten. A gondnok halványan elmosolyodott, kezdte nyeregben érezni magát. Végigfutotta a beosztást, és azt felelte, hogy az aligha lesz lehetséges, mert már csak péntekre van hely.
Viszketett a fejem, a sampon apró patakocskákban szivárgott a fürdőlepedő alól.
Szeretnék bemenni.
Nem lehet, odabent gyerekek vannak, érvelt a férfi.
Nem értem, kerekedett el a szemem, milyen veszélyt jelentenék én a gyerekekre, hiszen egy uszodában is megfordulnak nők a női öltözőben. Ne vicceljen már, mondtam neki, egyenesen az arcába.
Farkasszemet néztünk, vacogtam.
Bemegyek.
Akkor ő hívja a biztonságiakat, lépett elém. Itt nem lesz meztelenkedés.
Meztelenkedés?!
Na jó. Akkor csak a vécébe megyek be és a hideg csap alatt leöblítem a fejemet, jó?
Nem lehet. A vécét csak azok vehetik igénybe, akik éppen pályát bérelnek.
Éreztem, ahogy a hangom magától emelkedik.
De hát megismer, nem? Minden héten ide járok, ember! Évek óta! Engedjen már be, hogy lemossam a hajamat!
Ám a gondnok megmakacsolta magát. Régóta várt erre a pillanatra. Pontosabban nem tudtam mire várt: valami jutalomra, elégtételre. És most ott állt előtte egy libabőrös, fiatal nő, aki szinte könyörgött.
Kérem szépen, engedjen engem be.
Szépen kérem.
A gondnok teljes testével beállt az ajtóba, és kimondta a végső szót:
Menjen innen, vagy hívom a biztonságiakat! Visszakullogtam a lakásba vörös homlokkal, átfázva.
A testem bizsergett és ragacsos volt a tusfürdőtől.
Elmúlt fél három.
A vezetékek erőlködve szörcsögtek, mintha helyettem próbálnának sírva fakadni. Ültem az ágy szélén, és már tudtam, hogy nem fogok odaérni. Miközben ezen gondolkodtam, ott lüktetett bennem a férfi arca: örökre megjegyeztem magamnak.
Ott van a buszon, ott van a metrón, ott van a lakógyűlésen, az iskolai évnyitón. Ott van mindenütt. Nem hal meg, nem fárad, nem öregszik. Övé az ország, ahol élünk. Itt nem lehet meztelenkedni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
