A festő neszezést hallott a tornácról. Éppen elszundított a kerti hintaágyban, ahogy mostanában szokott, amikor felébredt a zajra. Fülelt, de aztán csend lett, csak a madarakat hallotta, úgyhogy beburkolózott a takaróba és aludt tovább.
Rászokott, hogy ebéd után kijöjjön ide és pihenjen. Szép, tavaszi
idő volt, és ő élvezte a falusi levegőt, a nyugalmat. Korábban, amíg
nős volt, a közeli városban éltek a volt feleségével. Akkor vette meg
ezt a kis parasztházat, amikor elváltak és a közös műteremlakást
eladták.
A régi parasztportát át kellett alakítani, hogy alkalmas legyen a
munkára. A szűk ablakokat nagyobbakra cseréltette, a két apró szoba
között pedig kiverette a falat, hogy legyen elegendő tér a munkához.
Ott, abban az új helyiségben voltak a legjobbak a fényviszonyok,
ott festett napközben.
A ház felől megint zörgés hallatszott. A festőn átfutott, hogy vajon becsukta-e a hálóban az ablakot, nem azt csapkodja-e a szél, de aztán újra visszazuhant az álomba, és csak a rigók hangjára fülelt. Csörömpölésre riadt fel. Ez már nem lehetett az ablak. A cipőjébe se bújt vissza, mezítláb rohant be a házba. A műterem közepén ki volt borogatva a fehér alapozófesték, és a szoba közepén, a fehér tócsában állt valaki. Egy koszos, tornacipős suhanc.
A gyerek megfordult, egy pillanatig farkasszemet néztek. A festő jó látta a srác vonásait, jól látta azt is, hogy a kezében egy lekvárosüveget tart, és hogy kézzel eszi a lekvárt. Mindez úgy rögzült az agyában, mint valami pillanatfelvétel, fotó, ami máris bemozdul, és a következő töredékmásodpercben már csak az látható, amint a srác egy lendülettel a nyitott ablaknál terem, és a lekvárosüveget elhajítva kiugrik a kertbe.
A festő meg se próbált utána menni. Kalapáló szívvel kitámolygott a konyhába, ahol egy szétmarcangolt kenyeret és egy felbontott bort talált. Húszezer forint volt otthon, csak úgy letéve az asztalra: azt a srác elvitte.
A rendőrségen a festő mindent elmondott, bevallva azt is, hogy igen, az ablak nyitva volt, és hogy a legelső zajra nem kelt fel, mert azt hitte, csak a szél csapkod valamit vagy a szomszéd macskái zörömbölnek a tetőn.
A kérdésre, hogy le tudná-e írni a betörő arcát, magabiztosan azt felelte, hogy természetesen le. A fantomrajzoló dolgozni kezdett, és az elmondottak alapján egy senkire sem hasonlító, jellegtelen arcot hozott össze a papíron. A festő mondta, hogy a srác orra nagyobb volt, a haja pedig rövidebb, oldalt felnyírva. A rajzoló igazított valamit a képen, de az továbbra is jellegtelen maradt. A festő elvesztette a türelmét, és kért egy ceruzát meg egy papírt.
Az emlékezetében élő belső képre koncentrált, és néhány perc alatt leskiccelte a srácot. Hunyorgott, finomított kicsit a vonásokon, eltartotta magától a kész képet, aztán felmutatta:
– Így nézett ki.
A két rendőr zavartan összenézett, és szinte egyszerre mondták ki, hogy ez a Jencike. Biztos, hogy ő az. Most engedték haza a tavaszi szünetre, eddig javítóintézetben volt. Tizenegyen vannak testvérek, ő a tizedik gyerek, és a bátyjai is nagyon balhésak. A srác drogozott meg verekedett, ezért is került intézetbe, de az utóbbi időben, legalábbis a családvédelmisek szerint tiszta volt.
A festő nem volt kíváncsi a további részletekre: szerette volna minél előbb kitakarítani az összemocskolt műtermet. Fogalma sem volt, hogy szedje fel a hajópadlóról a kiborogatott festéket, és ez pillanatnyilag sokkal jobban izgatta, mint Jencike családi háttere.
Amikor kifelé ment, a rendőr megkérdezte, van-e családja. A festő azt válaszolta, hogy elvált, mire a rendőr érdeklődött, hogy ne küldjön-e esetleg valakit segíteni a faluból, rendbe tenni a házat. Nem kérne sokat az illető, tette hozzá. A festő azt felelte, hogy köszöni, de nem szükséges. Zsebre gyűrte az okmányokat és megfogta a kilincset.
– És gyereke van?
– Nincs.
A festék egész könnyen feljött, a konyhában a maradék bort a festő felhajtotta, aztán kidobta az üveget.
Estére elkészült mindennel. Másnap kora reggel lealapozott egy újabb vásznat, aztán telefonált a rendőrségre, hogy szeretné visszavonni a feljelentést. Felkente a nagyobb vonásokat, aztán próbálta felidézni a tekintetet, a lekvárral összemaszatolt kamaszarcot, a tépett hajat. Jól haladt: a belső képet lassan, pontosan hívták elő a színek a vásznon. A munka szüneteiben kortyolt egy kis bort, és kipakolta a konyhában a pultra a kenyeret, meg ami volt otthon. Várt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!