A pincékből azért mégis előkerül egy-két foltos matrac, megroggyant ágy, lógó bélésű, reménytelenül kopott fotel.

Szombat délelőttre már egész kis dombok keletkeznek a kihajított tárgyakból, és apránként feltünedeznek a kupacokat gondosan átvizsgáló lomizók is. Van, aki a fahulladékot gyűjti, más a fém alkatrészekre specializálódott.

Szombat délutánra már külön halomban sorakoznak a hűtőszekrények, fém ruhaszárítók és behorpadt edények, távolabb pedig a ruhák, textilek. Szenvedélyes kíváncsisággal figyelem a tárgyak jövés-menését, az emberi életek utcára szórt üledékét. A törött játékokat, amelyekkel talán harminc éve játszottak utoljára, a rácsos ágyat, amelynek egykori lakója talán már maga is nagyszülő.

Szombat este, alkonyattájban aztán megérkezik a ház elé a szék. Nem különösebben feltűnő darab, de mégis megdobban a szívem, mert érzem, hogy erre vártam. Erre az egy székre. A huzata szakadt és foltos, valamikor talán bordó lehetett. A támlája egyenes és szögletes, a lába enyhén kifele hajló. Van benne valami megejtően bumfordi, pedig nyilván kecsesnek szánták.

Nézem az utca túloldaláról a széket, de nem vagyok elég gyors, mert a fémhulladékot felügyelő asszony azonnal megragadja és ráül. Hiába, ilyen műfaj ez: aki nem elég szemfüles, az nem tart székfoglalót. Soha nem leszek a lomiakadémia rendes tagja.

Bámulom az asszonyt, aki kényelmesen elhelyezkedik az újonnan szerzett széken, és rágyújt. Amikor befejezi a cigarettázást, a csikket, mielőtt elhajítaná, a szék oldalán nyomja el.

Ez rosszulesik nekem, majdnem szóvá is teszem, de aztán rájövök, hogy ha így tett, akkor nincsenek komoly szándékai a székkel, csak ücsörögni akar rajta. Várnom kell tehát, és a szék még az enyém lehet.

Elmegyek, körbejárom a környéket, aztán bő két óra múlva visszatérek, hátha a székbitorló asszony már nincs ott. Jól időzítek, mert éppen befordul az utcába egy rozzant furgon, a nő pedig felpattan és segít bepakolni a férfiaknak a fémhulladékot.

A szék üresen marad. Éppen elindulnék felé, hogy szemügyre vegyem, akkor megelőz egy bácsi. Úgy látszik, ő meg a fából készült dolgokra szakosodott, mert vizsgálgatni kezdi a széket. Az én székemet!

– Régi ebédlőszék – mondja fitymálva. De csak egy van belőle.

– Csak egy – hervasztom tovább a lelkesedését. És elég ócska is.

A szék oldalán valóban mély horzsolás látható: olyan, mintha éveken keresztül naponta valami másik bútordarabnak ütközött volna, ami kikezdte a láb faanyagát. Bizonyára azon a másik bútordarabon is ott van a szék nyoma, hiszen olyanok lehettek ők, mint egy öreg, veszekedő házaspár: mindkettőjükre mély sebeket karcolhatott az összezártság.

A férfi hümmög, aztán mégiscsak felemeli a széket és elviszi valahová. Elvesztem a türelmemet, és hátat fordítok az egész felfordulásnak. Visszamegyek a lakásomba, és még az ablakhoz sem közelítek, hogy ne lássam, mi minden kerül még ki a házak elé.

Estére elered a tavaszi eső, hogy aztán egész éjszaka kitartóan zuhogjon. Áztatja a kirakott holmikat, ömlik reménytelenül.

Reggel, úgy nyolc óra tájban kimegyek megnézni, elszállítottak-e már mindent. Nem hallottam ugyan zajt, de lehetséges, hogy már kora reggel itt jártak a takarítóautók.

Szándékosan indulok az ellenkező irányba, hogy ne lássam a szék hűlt helyét, de aztán a sarkon mégiscsak visszafordulok, és közelítek a kapuhoz, ahol előző nap állt.

Ott van most is. A huzata elázott, ettől egy árnyalattal sötétebbnek tűnik, mint amilyennek vasárnap láttam. Ez a szék, minek kerteljünk, nem szép.

Sőt, inkább csúnya.

Mégis, olyan ez valahogy, mint a szerelem. Odalépek hozzá, még rá is ülök óvatosan. Átáztatja a kabátomat, és valami bizonytalan, rossz szagot áraszt. Ez sem tántorít el, lehajolok és megvizsgálom. Az oldalán a kidörzsölt heg mélyebb, mint gondoltam. Nehéz lesz átfesteni, de meg fogom oldani, már tudom.

Gyere, mondom a széknek, és felemelem, cipelem haza. Sietnünk kell, hogy ne lássa, amikor a többieket elviszik.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!